A lepényleső
Költöző madaraink közé tartozik a színes tollazatú lepényleső. Északról érkezik hozzánk nyár végén, ősz elején, és innen indul tovább délre. Nem nálunk költ és csak kevés időt tölt hazánkban, mégis a népszerű madaraink közé tartozik egy furcsa szokása miatt.
A lepényleső rovarevő madár, és mégis, különös módon, messziről megérzi az édes illatokat és nagyon szereti a süteményt!
Innen kapta régi magyar, népies nevét is. Nyár vége, ősz eleje ugyanis az az időszak, amikor már érnek a gyümölcsök. A jó háziasszonyok ilyenkor örömmel sütöttek finom almás lepényt vagy egyéb gyümölcsös süteményt a gyerekeknek. Ahogy azonban az édes étel illata felszállt a levegőbe, hipp-hopp megjelentek a lepényleső madárkák is! Ha addig nem is láttuk őket, ha közel, s távol nem akadt belőlük egy példány se, ha kilométerekről kellett jöjjenek, akkor is, nem telt bele sok idő, már ott is voltak, s még jó, ha csak egy-kettő, és nem seregestül!
Ha csak megjelentek volna, még nem lett volna baj. De izgatottan repkedtek, leszálltak a kerítésre, köcsögfára, ólajtóra, ahová csak lehetett, és onnan cserregtek, csettegtek, csiripeltek, megállíthatatlanul, egyre nagyobb zajt csapva. Mind nyugtalanabbul várták, hogy elkészüljön a finom süti, s ha a gazdasszony nem csukta be a konyha ajtaját – márpedig nem volt szokás becsukni, ne kelljen bent izzadni a nagy hőségben -, akkor még oda is beszemtelenkedtek.
Nincs mit tenni, ha a lepényleső megjelenik, addig el nem hallgat, meg nem nyugszik, amíg nem kap ő is az almás lepényből! Így aztán az okos szakácsnő külön tányért tart készenlétben, s az első sütésből már ki is tesz egy darabot a lepény széléből a madárkáknak, hadd csipegessék.
Tudják ám a gyerekek is a faluban, hogy milyen a lepényleső természete. Akár kint játszanak a mezőn, akár a pataknál horgásznak, libát legeltetnek a réten vagy fészket keresnek az erdőben – ha meghallják a lepénylesők zajongását, már tudják is, hogy valahol finom sütit sütnek a faluban! Akkor aztán ők is - ugyanúgy, mint a madárkák -, ők is oda gyülekeznek a ház elé, onnan köszöngetnek be, minden jót kívánva a gazdasszonynak, s közben nézik, lesik, elkészült-e már a lepény?
Bizony, ilyenkor őket is meg kellett vendégelni.
Most már tudhatjuk, miért mondták régen a sokat beszélő gyereknek, hogy „fogd be a lepénylesődet”! Mert az ilyen gyerek úgy zajong, beszél, fecseg, mint a lepényleső madárka. Sajnos azonban, nekünk nem adtak mindig almás lepényt, hogy végre csendben maradjunk…
(Szerző: Sípos (S) Gyula)
ui.: természetesen ez csak egy kitalált történet...
