Homoki-Nagy Katalin: Aranka néni
Honnan ismerem Aranka nénit? Egy fa alatt találtam. Tikkadt akácfa tövében ült a földön porosan, és nyögdécselve. Rémülten szaladtam oda, ahogy megláttam.
- Rosszul tetszik lenni?
- Igen – rebegte az öregasszony.
- Hívjak orvost?
- Ne, ne! – tiltakozott.
Körülnéztem, ki segítene a nénit legalább hazavinni? Ha ló nincs, szamár is jó – sóhajtottam, s rozoga vállaimon átvetve, rogyadozó léptekkel végigvonszoltam őt a végtelen hosszúnak tűnő, forró angyalföldi utcán. Sötét, vigyori tekintetek kísértek utamon. Végre otthon voltunk. Lefektettem, betakartam. A néni boldogan hálálkodott.
Fél óra múlva arrafelé volt dolgom. Azt hittem, káprázik a szemem, amint az ismert akácfa tövében megpillantottam Aranka néni görnyedt alakját. A földön ült, és segítségért sóhajtozott. Tétován léptem oda:
- De Aranka néni! Mit tetszik itt csinálni?
- Hát... hogy is mondjam... – hebegte zavartan. – Át szoktam jönni ide a kocsmába, iszogatok kicsit – aztán itt üldögélek…
Aranka néni nem volt részeg. Ült a földön, hófehér haján játszott a fény… Barna szemében kérés. Az Utolsó kérés. Néztem őt – értettem őt.
- Aranka néni, lenne-e kedve holnap átjönni kicsit hozzám, vendégségbe? Érte mennék!
- Lenne! – rebegte elhalón.
- Akkor tessék hazamenni, jó? És holnap ötkor!
Aranka néni azonnal felpattant, és fürgén ügetett hazafelé.
Rügy pattant az ágon.
Én is hazabaktattam romos angyalföldi lakásomba. Pár napja költöztem ide.
– Istenem, az első vendégem... Kérlek, legyél közöttünk Te is!
Másnap kora reggeltől takarítottam. Zengett a ház. A rozsdás fürdőszobai tartály alatt tűz ropog. Tortáért szaladtam – gyorsan a karácsonyi terítőt! Piros csészék fölé illatos virág hajolt. Ágyamra könnyű fekhelyet készítettem Édesanyám hímezte párnával, puha takaróval.
Szellő kelt a rekkenő melegben.
Nagy szatyrokkal indultam Aranka néniért. A kapuban várt, legszebb ruhájában.
– Aranka néni, hozzuk el a szennyest is, van jó meleg vizem!
Aranka néni teljes testi és lelki súlyával rám támaszkodott, s nagy hangerőre kapcsolva, látványosan vonultunk utca hosszat, nem kis nézősereg közepette.
- Végre egy fotel! – rogytunk le otthon. De nem sokáig, mert Aranka nénit várta fenyőillatú fürdővize. Haját megmostam, becsavartam. Az uzsonnát jobban élvezte. Közben boldogan, sikongva, megállás nélkül beszélt.
- Tessék ledőlni kicsit – én meg felteszek egy szép lemezt, jó?
- Jó!
Aranka néni majdnem teljesen süket volt. A lemezt csak a szívével hallgatta. Szárnyalt a zene, s Vivaldi tavasza betöltötte a szobát.
- Kész a frizura, hogy tetszik?
- Ó! – pironkodott – nagyon szép! – Akkor felteszem a fekete klipszemet is! Jól áll? Ebben szeretnék majd a koporsóban feküdni! Ugye jól fogok mutatni? – bámulta magát boldogan.
- Igen... néztem hófehér haját, kipirult arcát, huncut szemeit. Igen... láttam fénylő, hallhatatlan lelkét, – Vendégem, Istenem karjaiban.
