Falubolondja János
Minden városnak megvan a maga bolondja. Nekünk is van, pont nekünk ne lenne?
Falubolondja János egykor megbecsült üzletember volt, szorgalmas, igyekvő ember, lányos anyukák álma, kocsmárosok réme, általában a város szeretettje.
(Általában, mert a Szerelmes Orrszarvúban csak legyintettek Jánosra, ha szóba került: „János? Az olyan, mint a tökéletes férfi: nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik és nem létezik!” – ez persze csak egy rossz vicc, hiszen én és a tisztelt olvasó is íme, itt vagyunk, de még mennyire! De hagyjuk az ízetlen tréfákat és térjünk vissza a valósághoz!)
János létezett, hogyne létezett volna, gyűjtötte a pénzt, lakást vett, aztán azt házra cserélte, aztán azt egy nagyobbacska kúriára, hogy ha majd lesz egy kis ideje és megházasodik, családot alapít, legyen hol élniük.
Telt-múlt az idő, János iparkodott, gyarapodott, minden rendben is lett volna, amikor megtörtént a baj! Egy reggel János a szép nagy, franciaágyas hálószobájában arra ébredt, hogy elveszítette az életét. Szétnézett a szobában, a bejárónő által tisztán tartott, kacatmentes házban és semmi nyomát nem találta magának. „Ez lenne az életem? Hát hová tűntem?”
A tükörben még megvolt János, de a tükör mellett már nem találta magát. Az öltönyében a teste benne volt, ezt érezte, az utcán is köszöntek neki, a lányos anyukák most is ott sündörögtek – csak épp az életét nem találta sehol. Bement a munkahelyére, aztán kijött, sétált, állt, futott az utcákon, benézett ide, kukucskált oda – de önmagát meg nem találta.
- Elvesztem! – kiáltott fel hangosan – elveszítettem önmagam!
Így lett Jánosból Falubolondja. Azóta is járja az utcákat, keresi, kutatja önmagát, hátha megtalálhatja valahol. Nem törődik már étellel, itallal, csak önmagát keresi. Ruhája lerongyolódott, a lányos anyukák elmaradtak, a munkahely, a szép ház odalett. Néha megáll egy-egy kirakat előtt, nézi a tükörképét, reménykedőn, hátha most - aztán csak a fejét csóválja és megy tovább: most sem sikerült.
A csintalan kölykök időnként becsapják.
- János – kiáltják – ott láttunk téged a piac mellett! – János meg fut, szalad, keresi a kofák között, az árusok ládáinál, lelkesedik, örül, nevet – mindjárt meglesz! -, aztán már csak sír, sír, míg az asszonyok megsajnálják, megetetik, keblükre vonják, fejét simogatják, hadd nyugodjék békében.
Szöveg: Sípos (S) Gyula, kép: Vihart Anna Ha szeretnél még történetket olvasgatni, képeket nézegetni, megteheted a facebookon is, a Kisvárosi történeteknél: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/
