"Égi fény hordoz" - Szilvási Zoltán verseiből
"Több ölnyi mélység / nem húz már tovább; / kétségem, félszem / bólint, és itt hagy." Nagy szeretettel ajánljuk Szilvási Zoltán verseit mindenki figyelmébe:
Szél hozta
Úgy fú a szél, és
nyugalmatt áraszt;
zengik a lombok,
hogy dalol, zenél.
Láttatja magát,
játszik csak egyre;
így mesél róla
faág meg levél.
Pihen is néha,
így épp csak motoz;
karom meg csupasz,
nem fedi mozgás.
Majd, mikor selymes
kezével érint,
minden már hűvös,
semmi nem korlát.
Tekergő céllal
felfed sok titkot:
imámnak adja
azt, amit talált.
Lendület hője
ébred így bennem,
s értem az Isten
legtöbb szép szavát.
Gyermeki lélek
költözik belém.
Igenem „kicsiny”,
messzire ellát,
miközben épp egy
levél, mi szemez
velem, hogy tudjam,
mindez rám rég várt.
Kisimult, puha
pillanat jött el;
aztán egy újabb,
s mindegyik gyöngéd.
Minden oly szelíd,
minden oly nyugodt;
nem ismer időt,
s nem ismer törvényt.
Megmentve
Más lett a kő már,
cellám s a mocsár;
feltűnt az éjben
megannyi csillag.
Több ölnyi mélység
nem húz már tovább;
kétségem, félszem
bólint, és itt hagy.
Tó lett a kőből –
hullámzik, vidám;
s titok a „sötét”,
(mit Isten lehel).
Átjár a holdfény
kitöltve bensőm;
szelíden, puhán
Krisztushoz emel.
Nincs út és mód sem,
hordoz a Lélek;
fényt kaptam belül,
az Istent magát.
Távlatba tévedt
szívemmel érzem
mindazt, mi fontos
s lelkem, mint… dagályt.
Valami történt
Gubancok, minták
gyökérként élnek –
sötét s rút erdő hatalma befed.
Árnyékok szőnek
mondatot, tettet,
s ami úgy lennék, őrzi egy retesz.
Erősebb nálam,
mélységben rejlik.
Virágföld helyett penész, mi emészt.
Áldást itt ki ad?!
Jót rólam ki mond?!
Ki hozza így el vágyam, a reményt?
Magányom feltört
(régóta gyötör).
Süket az imám, süket a csendem.
Nem tudom, mi az,
ami „csak” kereszt,
s hibáim ellen mit kéne tennem.
Szemben áll velem
minden, mi rossz volt,
vagy akár gyenge, félénk és kínos.
Marcangol medve,
sziszeg a kígyó;
múltam, mint kolonc egyre csak kínoz.
Bennem így hűen
nő tán egy pálma.
Harmata gyenge, sós, mint a könnycsepp.
Intim és biztos
világba vágyik.
Mitől lesz mindez egyszer majd könnyebb…?
*
(Két jó könyv révén megvárt az élet.
Szigetük mélyen földig is leér.
Hömpölygő fodrok ritmusa éled,
mozgatja őket áldón egy tenyér.
Légzésem puhán tükre a létnek,
vigasza betölt, üteme becéz.
Feltárnak mindent sorra az évek;
könnyű most élnem, semmi sem nehéz.
Egy már a lét így, osztatlan egész.
Amit most írok, elnagyolt vázlat,
mégis oly csendes, és olyan merész,
amennyit neked olvasóm átad.
Fészek a szó, mi lelkemben felzúg.
Kimondom többször: Istenem, Abba!
Hallgat, mert szeret, csendje így jó út.
Nem tudok semmit, Ő meg ezt hagyja.
*
Égi fény hordoz;
mi látszat csak árny.
Kertekig jutott létem és titka.
Tornácon asztal,
rajta jó óbor.
Ki fordul így az erdőbe vissza?
Vendég és barát
lesz, aki leül.
Szó követ szót, s a hajdani erdő
fényben kezd úszni,
s megnyílik benne
megannyi rét és megannyi mező…
Csenddé lesz végül,
mi közös és kincs.
Hömpölyög folyvást, bennem az Isten.
Akár a pipacs
törékeny létünk,
s éppen, mert kicsiny lehetünk m i n d e n…
Akvarell
Puha és szabad Istenünk, amit
opálkék fénnyel fest meg most kint s benn.
Kékek a könnyek, sójuk is tanít.
Minden oly könnyed ebben a színben.
Mélység és felszín folyik, és megáll.
Szomorú kérdés sorsa az öröm.
Hömpölyög minden, most pedig egy már;
nem bánt mi rég volt: sértés és közöny.
Illan a térbe lassan a kék víz
nedve, mi tiszta pára lesz újra.
Rám kacsint egyre, szólít, és elhív.
(Ez lesz a festmény második útja.)
Megannyi részlet töltött be engem;
átjárta szívem, ahogyan készült.
Most pedig folyvást vonzza a lelkem,
az, hogy már egyben látom a kész műt.
