Rejtőzködő 1-5 - a teljes szöveg az utolsó résszel együtt!

Eddig négy részt tettem fel a Rejtőzködő című írásból, most elkészült az utolsó, ötödik rész is. Itt most egészben olvasható a szöveg, amely szándékaim szerint a Túlélők - Menedék című regény elején szerepel... Jó olvasást!

I.
Még jó, hogy elmentem sétálni – ha ez nem kegyelem, akkor semmi! Az erdő széléről láttam, hogy három férfi áll a kapu előtt, befelé tekingetnek, nyomják a csengőt. Először majdnem begyorsítottam, hogy itt vagyok, nem kell várniuk tovább, de aztán valamiért mégis megálltam. Nem mintha szokatlan lenne, hogy valaki jön hozzám, jönnek mindenfélék, de ezek valahogy nem úgy néztek ki, mint az enyéim. Túl rendesek voltak a jól szabott, nyár eleji öltönyükben. Egy idősebb férfi és egy fiatalabb, valahogy túl sportosak, mint akik tudják, hogy ők a nyerők, sugárzott róluk a magabiztosság és közben meg úgy kémlelték a kertet, a többi házat, mint a rossz krimikben a nyomozók. Begyűjtők.
Visszahúzódtam a fák közé és vártam, hátha elmennek, el is indultak, de csak az autójukig, megnéztek valami kütyüt, aztán beültek ott vártak tovább. Bemértek, gondoltam, hát ennyi, valahogy azonosítottak és megtaláltak. Én voltam a bolond, már két napja arra ébredtem fel, hogy ott zengett a fejemben a „rejtőzz el”, tettem is előkészületeket, de valahogy azt gondoltam, ráérek még, van néhány napom szokás szerint, ha kapok valami sugallatot, mintha Odafent is tudnák, hogy én kissé lassú vagyok – vagy csak nehéz felfogású, vagy túl engedetlen? Az biztos, hogy most gyorsabbak voltak nálam.
Na jó, azért én se vagyok kezdő, volt időm végig gondolni a dolgokat. Már tegnap szóltam a többieknek, hogy valószínűleg nekem hosszabb időre el kell utaznom egy munka miatt, addig odaadnám a kis házamat - két szoba, vécé, zuhanyzó, amennyi egy olyan egyedülálló férfinak mint én, még sok is -, volt is valaki, aki épp lakhatási lehetőséget keresett egy családnak, legalább lesz aki vigyáz rá, szóval ez el van rendezve, csak a kulcsot kell valahogy eljuttatnom hozzá, az meg nem probléma, beadom a titkárnőjének, ha feljutok Pestre.
Az szóba se jöhet, hogy a nevemen lévő mobilomat elvigyem, azt bármikor követhetik, még ha ki van kapcsolva, akkor is. Viszont van két érintetlen szimkártyám, egyik se az én nevemen, ezt volt talán a legkönnyebb elintézni, sok elszegényedett, kallódó, hajléktalan ember hajlandó az adatait odaadni egy kis pénzért, a telefonálásért meg úgyis az fizet, aki a kártyát megveszi, semmi nyom. Majd veszek egy használt készüléket hozzájuk, amivel fel tudok kúszni a világhálóra is, azzal egy darabig elleszek. Telefonon meg úgyse hívhatok senkit, akit ismerek, mert ha figyelik, akkor rögtön buktam a számot és még be is mérnek.
Olyan helyre kell eljutnom, ahol még nem kelt feltűnést, ha készpénzzel fizetek. Beültetett chipem nincs, csak biometrikus kártyám a személyi adatokkal – ezt otthon kell hagynom – és bankkártyám, de azon nincs sok pénz és le van tiltva a számlahitel - nem mintha számítana, azt hiszem, sokáig nem fogok onnan pénzt kivenni. A kártyát leviszem a Hegyaljába, ott szabadulok meg tőle. Nem nagy truváj, a csapos fia megint le akar menni valami fesztiválra, megajándékozom vele és a kóddal, van rajta annyi pénz, hogy megveheti belőle a vonatjegyet és pár napig elélhet belőle, néhány részegedésre elég. Ha nézik a banki forgalmamat, hadd menjenek csak a gyerek után.
Visszamentem az erdőbe és a hátsó szomszéd felé kerültem. Jóban vagyunk, be szoktam hozzá ugrani, most nincs otthon, az biztos. A kutya meg nem ugat, jó barátságban vagyunk, ez alap, legyél kissé visszahúzódó, de mindig barátságos, nem csak a Lélek miatt, hanem jól felfogott egyéni érdekből.
Nem nagy öröm átmászni más kerítésén még akkor se, ha a házőrző a farkát csóválja, üres az utca és az erdőszéli bokrok is adnak némi takarást. Onnét aztán átmentem a mi kertünkbe, benyomtam a szobám hátsó ablakát és már bent is voltam a lakásban. Az úti csomagom részben már össze volt készítve. Egy régimódi nagy hátizsák, ami nem csak azért jó, mert sok minden belefér, hanem azért is, mert megváltoztatja az ember járását, így az utcai kamerákhoz telepített arc- és alak-felismerő szoftverek nehezebben azonosítanak. Gyorsan beleraktam néhány váltás ruhát, a Bibliámat, papírt, tollat és az otthon tartott készpénzt. Ennivaló, amennyit csak lehet, ki tudja, mikor tudok legközelebb olyan boltot találni, ahol elfogadnak készpénzt is! Túlélő készlet gyufával, bicskával, jó lesz az még valamire.
Átöltöztem, a megszokott ruháimhoz hozzá se nyúltam. Elővettem egy bő, hawai-mintás inget, aminek egyébként a közelébe se mennék. Egy halász nadrág a legátlagosabb fajtából és egy baseball-sapka, jól a fejembe húzva. Két napja nem borotválkoztam, sajnos ez még kevés, de hamarosan lesz bajszom, szakállam, barkóm, némi álcázást az is nyújt. A fejlett arcfelismerő programokat nem lehet egy bajusszal átverni, mert azok a fej és arc meghatározott pontjait és egymástól való távolságukat mérik - például a szemzugokét -, ami állandó, egy napszemüveg azért takar valamit és nehezebbé teszi a bemérést.
Próbálgattam egy kicsit a dzseszicsávó járást a lakásában, hogy belejöjjek. A felsőtest előre-hátra ing, fej előre tartva, lehetőleg a föld felé néz - de nem feltűnően -, hogy a sapka ellenzője minél többet takarjon, a testtartásnál a hátizsák is segít, a cipelésnél eleve előrébb nyomjuk a fejet, viszonylag hosszú lépések, kar kissé behajlítva, határozottan mozog… menni fog ez!
A nyakláncomat a kereszttel, a lakáskulcsot, a regisztrált mobilomat, a személyi azonosítóimat a kisasztalon hagytam. A telefonnal már nem mertem hívni senkit, de bekapcsoltam rajta egy kis időzáras programot. Egy óra múlva felkapcsolódik a világhálóra és felír egy üzenetet az egyik nyilvános üzenőfalra, amit a többiek is olvasnak. Csak a kódnevem lesz rajta és egy szó: bemértek – ebből mindent érteni fognak.
Bemértek. A templomunk tornyában – mint a legtöbben - is van mobil átjátszó állomás, amit az összes nagy cég is használ, úgyhogy ha csak elindulok bármilyen regisztrált kütyüvel vagy irattal a sugárzási körzetéből, rögtön kiszúrnak. Ha a kocsiban ülők tényleg azok, akiknek gondolom őket, akkor figyelik a gps-koordinátáimat, amik egyelőre nem mozdulnak, de ez nekik még bármit jelenthet. Itthon alszom – a csengő meg rossz -, vagy csak itt hagytam a készüléket amíg elugrottam valahová… Remélem így jár az agyuk és türelmesen várnak még egy darabig.
Még egyszer átellenőriztem mindent. A szimkártyák egy kis horgászdobozban az ólomnehezékek között, alufóliázva – egyelőre semmi ok, hogy bárki rájuk keressen, de biztos ami biztos, legyenek csak elszigetelve -, a pénz három felé osztva, egy rész a zsebemben, másik a hátizsákban, harmadik egy kis vászonszütyőben – nem műanyag, az gyorsan összeizzadna a bőrömmel -, a derekamhoz dugva. Se óra, se nyaklánc vagy gyűrű, semmi jellegzetes tárgy vagy elektromos kütyü, ami alapján azonosíthatnak… minden rendben. Végig néztem a szobámon, könyveimen, a számítógépen és a kényelmes ágyon - csendben elbúcsúztam a helytől, amit valószínűleg sokáig nem látok majd, aztán ahogy jöttem, úgy távoztam is az ablakon keresztül.
A végállomásnál és a buszban is van kamera, de ha még nem kerültem fel a nyilvános kereső listára, akkor nem lehet baj. (Egyszer egy őrült csapat meghekkelte a számítógépes programjukat és feltette a listára Donald kacsát a miniszterelnökkel együtt, és mellé az összes sofőr képét az adataikkal. A buszok automatikusan leblokkoltak, beriasztották a biztonsági szolgálatot - nagy botrány volt, de sajnos csak botrány és alkalom, hogy még jobban megszigorítsák a rendszert. A Nagy Testvér figyel, csakis a te érdekedben!
Gondolkodtam már rajta, merre induljak, ha el kell rejtőznöm. Kézenfekvő lett volna Budapest vagy valamelyik másik nagyváros lepukkant része, esetleg egy hajléktalan szálló, de nem megoldás. Igaz, hogy sok ember között könnyebb eltűnni, de ott állandó az ellenőrzés, a rendőrök rendszeresen igazoltatnak, márpedig nekem nincs semmi igazoló okmányom. Talán szereznem kellett volna valami hamis „papírt”? De azt se tudtam, hogyan kezdjek hozzá, kihez forduljak ez ügyben. Ez nekem nem pálya.
Azt gondoltam, első állomásként mindenképpen olyan helyre kell mennem, ahol sokan vannak, de viszonylag kicsi az ellenőrzés – egy nyári szabadstrandra vagy valami fürdőruhás kempingbe, ahol nem tűnsz fel, ha nincs beültetett azonosítód, hiszen lehet kártyád is, csak bent a sátorban, viszont van ingyen internetes elérhetőség, fel tudok menni a felhőbe, megnézni az adatforgalmat, nyugodtan gondolkozni, elemezni, hogy rájöhessek, hol csúsztunk el… Kell némi információt adni a többieknek is, persze csak tovább indulás előtt, mert ha keresnek, akkor talán már mások is lebuktak és az is lehet, hogy figyelik az internetes felületeinket – aztán gyorsan dobbantani valahová, talán egy kihaló kis faluba, vagy egy tanyára beállni alkalmi munkásnak, szóval olyan helyre, ahol ki lehet húzni a következő pár hónapot, amíg kicsit elcsendesülnek a dolgok.
Lemerülni. Kibekkelni. Túlélni. Rejtőzködni. már ha lehet. Mert attól félek, nem lesz ez ilyen egyszerű. Ha begyorsulnak az események, akkor Isten is begyorsít – és akkor ki tudja, mi vár még ránk…

II.
Csak amikor elindult a busz, akkor kezdtem el remegni. Milyen bolond vagyok! Mi értelme volt ennek? Oda a házam, a barátaim, az életem! És ha házas lennék? Ha gyerekeim lennének? Belelovalltam magam ebbe az őrültségbe – mi értelme volt ennek? Nem vagyok én hős ellenálló, se szent, csak egy fajankó aki hívőt és hőst játszik, közönség nélkül!
Illetve, egy közönségem lenne, de azok miatt kell most csapot-papot otthagynom – szó szerint! Mert ugyan csapot találhatok, de mi lesz a pappal?
És mi lesz a betegbiztosításommal? Eddig fizettem magam után a társadalom- és nyugdíjbiztosítást – és most? Ha abbahagyom, ugranak az évek. Folytatni meg nem tudom, mert az első befizetésnél lenyomozhatnak. Évtizedek munkája megy a lecsóba – hogy lehettem ilyen őrült?
Elveszítem a barátaimat. elveszítem a házamat. Elveszítem a megélhetésemet. Minden kihull a lábam alól. Mi marad? Isten. Mondhatom, meg vagyok vigasztalva…
Ültem a buszon és nem értettem önmagam. Mindaz, ami egy nappal ezelőtt még értelmes kockázatnak tűnt, azt most teljes őrültségnek látszott a szememben. Elveszítettem a jövőmet. A jelenemet. Ha jobban belegondolok, a múltamat is. És mindezt miért?
Ültem a buszon és próbáltam megnyugodni. Mélyen beszívtam a levegőt, de még ehhez se mertem felemelni a fejem, mert tudtam, hogy az utastér be van kamerázva. Ha szerencsém van, még azelőtt törlik a felvételt, hogy a bárki keresni kezdene rajta. Magam elé tettem a könyvemet a zsebemből és úgy tettem, mintha elmélyülten olvasnék. Időnként lapoztam egyet, bár egy szó se jutott el a szememtől az agyamig. Totálisan besokkoltam. Szerencsére az út elég hosszú volt Budapestig, hogy egy kicsit összeszedjem magam.
Csak menjünk, csak menjünk. Úgy éreztem, még sohasem szálltak fel ilyen lassan erre a rohadt járműre, mint most. a sofőr meg mintha direkt lassító sztrájkot tartott volna, minden jegyet külön megnézett. Minden megálló órákig tartott, vagy legalábbis úgy éreztem. A pánik kerülgetett. Menjünk már! Ha azok a rohadékok megunják és bemennek a házamba és rájönnek, hogy ellógtam, simán lezárhatják az összes kivezető utat!
Rendben, lehet, hogy egy kicsit túlspiláztam a dolgot, nem vagyok én olyan fontos ember, de akkor és ott magamra szűkültem, én voltam az egész világ, vagy legalábbis egyik oldala, velem szemben pedig mindenki ellenség: a kopók, a buszsofőr, az egész birodalmi rendszer a kameráival, műholdjaival és pénzével.
Levegőt, nagy levegőt, szépen nyugodtan, és lapozz!
Ez tartott életben.
Mire a végállomáshoz értünk, újra működőképes lettem. Leszállás után odasétáltam a környék egyetlen nyilvános vécéjéhez, papírt is vettem az öregasszonytól és bementem az egyik fülkébe. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem egész Budapesten nincs öt nyilvános vécénél több! Vagy legalábbis én még nem találkoztam velü0.! Egy világváros, ahol vagy megelégszel az út menti fákkal, vagy bemész egy kocsmába vagy bármelyik gyorsétterembe, ahol a vécé kóddal nyílik, a kód meg a nyugtán, amit vásárlás után adnak. Majd becsinálsz, de muszáj beállnod a sorba és venned valamit, hogy végre könnyíthess magadon!
A fülkében előhalásztam egy másik pólót, a zöld esőkabátomat és egy fejkendőt a hátizsákból. Levettem a hawai ingemet és a baseball sapkával és a pokróccal együtt, ami fel volt kötve eddig a tetejére, belegyömöszöltem zsákba. Az esőkabátot ráhúztam az egészre, így legalább a színe megváltozott. A régebbi típusú, fekete-fehér felvételeknél ez csak árnyalatnyi szürke különbség, de az is valami. Fejemre kötöttem a kendőt és hátradőlve, hátizsákkal a kezemben kisétáltam az utcára. Más képet mutattam magamról - ha nagyon keresnek, ezzel nem verem át őket, de ha kicsit is figyelmetlenek, átcsúszok. És még mindig lehetséges, hogy ha huszonnégy órán belül törlik a felvételt, akkor nem marad nyomom. Ha törlik.
Választhattam. Elmehettem volna a legközelebbi metróig és onnan tovább – de ez a legnyilvánvalóbb útvonal, ezen keresnek legelőször. Inkább az ellenkező irányba mentem a bevásárló központig. Ott újra buszra szálltam, ami ugyan nem egészen a pályaudvarig vitt, de ahol leszálltam, onnan csak néhány perc gyalog. Sürgős volt, hogy odáig elérjek, de már lenyugodtam annyira, hogy ne kapkodjak. Jobb nekem a délutáni csúccsal besodródni az állomásra, még ha ez némi késést is jelent. Több ember, nagyobb védelem. Jegyet minden nagyobb városig lehet venni az automatákból és még mindig van köztük legalább egy készpénzes is, gondolom az öregek miatt. Néhány óra alatt hogy megöregedtem!
Vettem egy jegyet Debrecenig, bár eszem ágában se volt odáig elmenni, aztán beültem a fülkébe és vártam, hogy induljon a vonat. Vártam és magamban imádkoztam, miközben csurig telt utasokkal a kabinunk – jó jel, hamarosan indulunk.

III.
Nyolcan ültünk a vasúti kupéban, minden hely foglalt. Hárman játszottak a gépükön, hárman zenét hallgattak. Könyv egyedül az én kezemben volt, ezzel kilógtam a társaságból. Szemben velem egy idősebb nő telefonált valami rokonának, hogy most indult el a vonat, egy óra múlva hazaér. Régimódi telefont használt, kézzel tartotta. Beszélgetés után gondosan betette egy tokba, majd hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét. Nem tudom, mi ragadta meg a figyelmemet benne, de rajta felejtettem a szemem. Talán az, hogy kendő volt a fején? Igaz, mostanában sokan viselnek kendőt, már csak az erős napsütés és uv-sugárzás miatt is.
Lehunyt szemmel ült a helyén, mint aki alszik. Nyugodt a tartásában ült, de én mégsem hittem, hogy aludna. Aztán észrevettem, hogy az ujjai időről időre megmozdulnak. Sorban, egymás után, először a mutató-, kis idővel később a középső, majd a gyűrűs végül a kisujját hajlította be, majd kezdte elölről, a hüvelyk ujjával. Hirtelen megmozdult bennem a Lélek és rájöttem, ez az asszony szemben velem épp a rózsafüzért imádkozza és az ujjain számolja, hol tart! Néhány évvel ezelőtt talán még egy kis, egytizedes rózsafüzért tartott volna a kezében, esetleg rózsafüzér-gyűrűt valamelyik ujján és azt forgatta volna, de ma már ez nem lett volna tanácsos. Nem mintha neki ebből komolyabb baja származott volna, lehet, hogy egyszerűen csak nem akart felkerülni semmilyen listára. Vagy ha városban él – gondolkodtam, melyik nagyobb település lehet egy órányira Budapesttől, aztán rájöttem, úgyis megtudom, ha leszáll -, ott lehetnek fiatalokból álló bandák, akik utaznak a „vallásukkal hivalkodókra”, és akkor mégis jobb, ha nincs az ujján ilyen gyűrű.
Elgondolkodva néztem békés arcát és lassan az én nyugtalanságom is alább hagyott. A Lélek imádkozott bennem, egy kis dalt dúdoltam magamban Nagy Szent Teréz imájával: Semmi se rémítsen… minden elmúlik… Isten egyedül elég. Ekkor egy képet kaptam az elmémbe. Egy szép virágot láttam, szép, de meggyötört virágot, amit beragyogott a napfény. Két kisebb virág volt körülötte, a tövéből nőttek ki, de fejükkel elfordultak tőle. Az egyik kisebb virág szárán egy kicsi bimbó is volt, ami viszont a nagy virág felé fordult. A nagy virágot beragyogó fény a leveleken keresztül átragyogott a kisebbekre is.
Talán nem kellett volna tennem semmit, de nem tudtam megállni, hogy ne adjam tovább, amit kaptam. Ez az egyik nagy hibám – ha csendben maradtam volna, ha nem teszem fel folyamatosan a világhálóra se, amit a lelki inspirációkban kaptam, még mindig nyugodtan ülhetnék a fenekemen. De ha ezt tettem volna, akkor az már nem én lennék, vagy ha igen, akkor egy nagyon frusztrált, bűntudatos és szomorú én. Így hát elővettem egy papírt, ráfektettem a könyvemre és írni kezdtem:
„Isten szeret téged, kegyelme átragyog rajtad, bár ezt te most nem érzed, mert lelked gyötrődik. Kétgyerekes családanya vagy és sokat imádkozol a lányaidért is, de azok elfordultak tőled és Istentől. Az egyik azonban gyermeket vár és az a gyermek még sok örömet fog okozni neked. Ne félj, Isten ismeri küzdelmedet és gondot visel az egész családodra!” Majd a végére még odaírtam: „Fájdalmas rózsafüzér, 4. tized” – és egy szívet rajzoltam mellé, benne egy kereszttel.
Összehajtogattam a papírt, Istennek ajánlottam, majd megérintettem az asszony térdét. Kinyitotta a szemét és rám nézett. Szó nélkül átnyújtottam neki a papírt, intve, hogy olvassa el. Átvette, láttam, hogy lassan tágra nyílik a szeme. Rám nézett, a szemei könnytől kezdtek csillogni, mondani akart valamit, de megráztam a fejem: nem kell. Hátradőltem és lehunyt szemmel imádkozni kezdtem magamban én is a negyedik tizedet: Jézus, aki érettünk a nehéz keresztet hordozta…
Már Cegléd felé közeledtünk, amikor felriadtam. Úgy látszik, elnyomott az álom - áldott, nyugtató pihenésben volt részem. Talán az asszony könyörgött értem is? Odanéztem, de már nem volt sehol. Az órám szerint már több, mint hetven perce utaztunk, nyilván valahol leszállt útközben. Talán jobb is így. A fülkében már csak öten voltunk, ketten mocorogtak, lehet, hogy ők is Cegléden fognak leszállni, de az is lehet, hogy tovább mennek Szolnokig, vagy akár Debrecenig, Nyíregyházáig. Ki tudja?
Nem érdekes. Én a Tisza tóhoz igyekeztem, valahová Abádszalók környékére, egy olyan helyre, ami elég távol van a forgalmasabb csomópontoktól de mégis elég nagy ahhoz, hogy elég sokan legyenek a fürdőhelyeken és így elvegyülhessek közöttük. Fontos szempont volt, hogy erre még voltak kis magánházak, ahol elfogadtak készpénzt és könnyedén eltekintettek a bejelentkezési lap kitöltésétől is. Nincs papír, nincs átutalás, nincs nyom. Ha elmentem, ott se voltam – és így van ez jól.

IV.
Egy hétig maradtam, hét napom adtam magamnak, hogy végig gondoljam, hová jutottam és merre tovább. Egy hét, amíg nő a hajam, bajszom és szakállam. Nem nagy álca, de talán kevésbé hasonlítok magamra. Vagy jobban – ki tudja? Elvégre a szakállam is én vagyok, csak eddig mindig megfosztottam magam tőle. íme, az új szabadság hajnala a rejtőzködésben!
Nyilvánvalóvá vált előttem, hogy nem tudom úgy folytatni az életem, ahogy eddig. Bárhogy is képzeltem el a munkám, bármilyen mélyen hiszek is hazánk megújulásában, Isten kegyelmében, most jórészt partvonalon kívülre kerültem. Megértettem, hogy ezentúl még szándékaimban sem lehetek „fősodor”, bármit jelentsen is ez most vagy a jövőben. Véget ért a nagy szervezkedések, a félig titkos közösségalapítások korszaka. Meg kell fogalmaznom ebben az új helyzetben, hogy ki vagyok én és mi az értelme az életemnek?
Ez az új identitás nem jelenti a régi teljes feladását, inkább egyfajta kettős identitást. Elrejtőzök, de nem tűnök el – viszont néhány dolgot el kellett fogadnom:
-Azt, hogy a prófétai vízió, amit kaptam az egyházunkról és hazánkról, nem az enyém. Nem vagyok gazdája, tulajdonosa, nincsenek különleges jogaim. Hirdetnem kellett és ezt meg is tettem. De ha mások ezt jobban életre tudják váltani, akkor övék az elsőség. Nem lehet bennem semmi féltékenység, még ha érzem is az elválás fájdalmát.
-El kellett fogadnom a rejtőzés tényét. Vissza kell vonulnom, életemnek a prófétai dimenziója ezután másképp fog megmutatkozni. Reménykedtem, hogy ez az Istentől jövő „kihívás a pusztába” azért is történt, hogy „a lelkemre beszéljen”, azaz mélyebb Isten-ismeretre (és önismeretre) juthassak és jobban megérthessem Isten valóságát és terveit.. Azt gondoltam, számomra ez a „pusztaság” valamelyik Tisza-menti kis zsákfalu lesz, egy olyan hely, ahová – képletesen és valóságosan is -, csak befelé vezet út, de tovább nem.
Megértettem, hogy számomra ez a „kihívás az eddigi utam végét jelenti, de nem az életem és hivatásom végét. Most az egész nyár és ősz előttem áll, hogy ezt a helyet megtaláljam, oda valahogy beilleszkedjem. (Abban reménykedtem, hogy egy ilyen kis faluban vagy találok egy üres, de még lakható elhagyott házat, ahová beköltözhetek, vagy pedig bedolgozhatom magam valakinek a gazdaságába mint segítség, mint munkás annyira, hogy aztán ott maradhassak, ott valahogy megtelepedhessek. Végül a kettő kombinációja valósult meg.)
-Az is világos lett számomra, hogy ez az elrejtőzés azért nem jelent teljes elzárkózást. Ha ügyes vagyok, a világhálóra továbbra is fel tudom tenni az általam kapott próféciákat és értelmi belátásokat és időnként még a közösségekkel, vagy legalábbis azokból emberekkel is találkozhatok. Azaz az építkezés nem szakad meg, csak számomra más módokon folyik tovább.
-Végezetül pedig „meg kell teremtenem” egy, a külvilágnak szóló új alakot, hiszen a régi nevemen nem jelentkezhetek be sehová és a hatósági azonosító irataimat sem használhatom többé. Az biztos volt, hogy az új nevem utótagja, a személynevem János lesz, Keresztelő szent János iránti tiszteletből. A családnév már nehezebb dió, de mindenképpen valami nagyon közkeletűt akartam, amiből rengeteg van az országban – Kovács, Kiss, Nagy, Molnár, stb. – ugyanakkor szerettem volna, ha valahogy mégis utal a valóságos személyiségemre is. Hát ezért lett ez az új nevem.
A távozásom előtti napon még egy hosszú kirándulásra vállalkoztam. Elővettem az egyik elrejtett, még sohasem használt sim-kártyámat és betettem az új mobilomba. Biztos voltam benne, hogy ha keresnek is, ez a szám még semmilyen módon sem köthető hozzám. Írtam a készüléken egy hosszabb levelet a barátaimnak és a közösségeknek és elmentettem a memóriába. Ezután a szokásos elővigyázatossági szabályokkal elvonatoztam Ceglédig és türelmesen vártam, hogy jöjjön Budapest felől egy Záhony felé tartó gyorsvonat. Kimentem én is a többiekkel a peronra, lehetőleg hátamat mutatva a kameráknak, felszálltam az egyik kocsiba és elindultam előre a kocsikban. Közben a mobilom befogta a vonat ingyenes wi-fi jelét, így felküldtem a világhálóra, az előre megadott levelező listákra és címekre az üzenetemet. Utána zsebre vágtam és a rejtekben gyorsan szétkaptam a mobilt és még épp időben voltam, hogy az első vagonnál leszálljak, mielőtt elindult a szerelvény. Abban biztos voltam, hogy figyelik az internetes forgalmunkat és a regisztrált felhasználók között is lehet olyan cím, ahonnan a levél egyenesen hozzájuk fut be, de abban reménykedtem, hogy sikerül elhitetnem velük – legalább egy kis ideig -, hogy egy Budapestről induló, a keleti határ felé tartó vonaton ülök, és arrafelé fognak keresgélni.
Ezután visszaindultam a táborhelyemre, hogy összecsomagoljak és elinduljak megkeresni az új helyem. Az új életem.

V.
A távolsági buszon zötykölődtem. Nem tudtam, melyik kis falunál fogok leszállni, nézelődtem, gondolkodtam, talán valami jelet is vártam. „Valamit bízzunk Istenre is.”
Volt időm gondolkodni a Jelenések könyvének fenevadjáról, a hatszázhatvanhatos számról és arról, hogy mit is jelent ez nekünk. Lehet, hogy valamit félreértünk? Már fejből tudtam:
 „Ekkor láttam, hogy egy másik fenevad száll fel a szárazföldből, amelynek két szarva volt, hasonlók a Bárányéhoz, de úgy beszélt, mint a sárkány. Ez gyakorolja az első fenevad teljes hatalmát az ő színe előtt, és rábírja a földet és a föld lakóit, hogy imádják az első fenevadat, amelynek a halálos sebe meggyógyult. Nagy jeleket művel, s még azt is megteszi, hogy tűz szálljon le az égből az emberek szeme láttára. Elcsábítja a föld lakóit a jelekkel, amelyekre hatalmat kapott, hogy megtegye a fenevad színe előtt, s azt mondja a föld lakóinak, hogy készítsék el annak a fenevadnak a képmását, amelynek kard által ejtett sebe van, de életben maradt. Hatalmat kapott, hogy lelket adjon a fenevad képmásának, és hogy megszólaljon a fenevad képmása, és megölethesse azokat, akik nem imádják a fenevad képmását. Megteszi, hogy minden kicsiny és nagy, gazdag és szegény, szabad és szolga bélyeget viseljen a jobb kezén vagy a homlokán; és senki se vásárolhasson vagy adhasson el, ha nem viseli a vadállat bélyegét: a nevét, vagy a nevének számát. – Ez a bölcsesség. Akinek van értelme, számítsa ki a vadállat számát; mert ember száma az, és a száma hatszázhatvanhat.” (Jel 11-18)
Néhány jelképet könnyen azonosítani lehet korunk valamely „csodájával”. A fenevad megszólaló képmása lehet a tévé, a számítógép, az internet és egyáltalán, a modern tömegkommunikáció, amely báránybőrbe bújt sárkányként hazudik és ámít. A fenevad bélyege, ami nélkül nem lehet vásárolni - a modern elektronikus adattovábbító és fizető rendszer. Hányan ültetik be, önkéntesen, a kezükbe a kis chipet! Hiszen már ez az új divatőrület és a reklámkészítők legújabb nagy üzlete: a legbiztonságosabb módszer, minden lopás megakadályozója!
Salamon király évente 666 talentum aranyat kapott, őt is elbolondította az ördög sara, romlásba is vitte egész Izraelt. Azért mégsem ilyen egyértelmű a dolog. A korabeli számmisztika szerint a hét a tökéletesség száma a hat pedig a tökéletlenségé. A háromszor hat az abszolút tökéletlenség, a bukott angyal, a sátán – de vajon ez azt jelenti, hogy nekünk ebből ki kell menekülni? Vagy épp nekünk kell hozzáadni a plusz egyet, ami belőlünk, hatosokból hetest, Isten kegyelmének eszközét csinálja, a háromszor hatos sátán birodalmát pedig háromszor hetes Isten országává alakítja?
Lehet, hogy eljön az idő, amikor a kontroll a pénzügyekben teljes lesz – de ez azt jelentené, hogy akin van ilyen azonosító jel, az már a sátáné? Vagy finomítanunk kell és csak annyit állítani, amit a Biblia is mond: nyilvánvalóvá válik, hogy az egész világ a sátán uralma alatt nyög? Apró különbség, de nagyon jelentős. A rabszolgák is nyögnek a gonosz gazda alatt, de ettől még nem válnak gonosszá.
Értelmes dolog – nekem – teljesen elrejtőzni? Talán nem is lehet vonulni a világból. A kontroll evilági részét esetleg ki lehet küszöbölni. De mi van a természetfeletti résszel? A kísértésekkel, a szemek, a test, a világ csábításával, az ördög megrontásával? Azt nem lehet kikerülni azzal, hogy elutasítom a chipet… egyébként is legalább hatféle módon nyilván vagyok tartva születésem óta.
Hálát adok Istennek, hogy nekem nincs beültetésem, most már bank kártyám se – de hogyan tovább?
Felrezzentem. Egy idősebb asszony szólított meg, hogy szabad-e a hely mellettem. Természetesen – feleltem, segítettem neki feltenni a csomagjait a tartóba. Beszélgetni próbált, kérdezte hová megyek, de nem sokat tudtam mondani neki: Szeretném bejárni a környéket, túrázni, aztán ha kifogyok a pénzből talán valami alkalmi munkát is keresek, hogy maradhassak még legalább a nyár végéig, mert tetszik nekem ez a hely.
Láttam az arcán, hogy furcsállja egy kicsit a dolgot, de aztán nem nagyon faggatózott.
Néztem ki a fejemből az ablakon, mintha a táj érdekelne, közben egyre jobban visszazuhantam a gondolataimba. Ahogy töprengtem, egy szentírási igehely jött fel az elmémbe. Egy darabig figyelmen kívül hagytam, nem volt kedvem megmozdulni, de egyre sürgetőbben éreztem, hogy el kell olvasnom Lukács evangéliumából a 10. fejezetet a hármastól a hetes versig. Felálltam, levettem a csomagomat, elővettem belőle a Bibliát és kikerestem belőle a vonatkozó részt:
„Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: ‘Békesség e háznak!’ Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra…” (Lk 10 3-7)
Elgondolkodtam, mit is jelent ez most nekem. Akárhová megyek – már ha tudok bárány lenni -, farkasok mindenhol lesznek, rendben, értem. Ne vigyek semmit magammal – részben ez is stimmel, mert a hátam mögött hagytam az életem nagy részét. Most itt kellene hagynom a buszon a hátizsákomat is? Nem tűnik túl ésszerűnek – gondoltam. Talán inkább arról lehet szó, hogy ne reménykedjek se a tarisznya, se az erszény, se a saru biztonságában, kényelmében. Világos, hogy se a pénzem meg nem menthet, se tarisznya-tartalékaim nincsenek és a saru kényelméről is le kell mondanom.
Nem dobott fel ez a gondolat és az se, hogy – legalábbis egyelőre -, nem avathatok senkit a bizalmamba. Nincs köszöngetés, haverkodás, titokcsere…
-Fiatalember, maga vallásos? – Az asszony kérdezte, aki mellém ült. Nyilván észrevette, hogy a Szentírást olvasom.
-Igen, az – válaszoltam.
-És milyen vallású?
Elmosolyodtam. Így városban már nem kérdeznek, ott a vallások alatt a muzulmán, buddhista, keresztény kategóriákat értik, a kereszténységen belüli ágakat a felekezet szóval jelölik, vagy még azzal se. Számukra ez már érdektelen, mint ahogy Jézus Krisztus is.
-Katolikus vagyok. Római katolikus – válaszoltam neki. Jól megnézett magának. Átmehettem a vizsgán, mert azt mondta:
-Na, ha csak úgy bámészkodik errefelé, akkor jöhet hozzánk is! Segíthet hazáig vinni a csomagjaimat, aztán meg is szállhat nálunk. Lenne egy kis munka a ház körül, én már nehezen bírom, a gyerekek meg elmentek. Na, jön-e? Aztán én azt is meg tudom mutatni, merre kirándulhat, ha akar. Most vasárnap még mise is lesz a templomban…
Éreztem, ahogy tágra nyílik a szemem. „Ha valamelyik házba bementek… maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van... Mindig lenyűgöz, amikor a Gondviselés kegyelme ilyen gyorsan és hathatósan működik. „Köszönöm Jézus” – mondtam magamban, aztán elfogadtam az asszony ajánlatát. Ezek szerint megérkeztem, legalább átmenetileg. Ki tudja? Itt egy asszony, mögötte remélhetőleg egy közösség. Munka, kapcsolatok – talán Isten ezt a helyet készítette nekem. Leszálltunk és elindultunk hozzá, az új élet felé.

Sípos (S) Gyula: Rejtőzködő