Rejtőzködő - 4. rész
Egy hétig maradtam, hét napom adtam magamnak, hogy végig gondoljam, hová jutottam és merre tovább. Egy hét, amíg nő a hajam, bajszom és szakállam. Nem nagy álca, de talán kevésbé hasonlítok magamra. Vagy jobban – ki tudja? Elvégre a szakállam is én vagyok, csak eddig mindig megfosztottam magam tőle. íme, az új szabadság hajnala a rejtőzködésben!
Nyilvánvalóvá vált előttem, hogy nem tudom úgy folytatni az életem, ahogy eddig. Bárhogy is képzeltem el a munkám, bármilyen mélyen hiszek is hazánk megújulásában, Isten kegyelmében, most jórészt partvonalon kívülre kerültem. Megértettem, hogy ezentúl még szándékaimban sem lehetek „fősodor”, bármit jelentsen is ez most vagy a jövőben. Véget ért a nagy szervezkedések, a félig titkos közösségalapítások korszaka. Meg kell fogalmaznom ebben az új helyzetben, hogy ki vagyok én és mi az értelme az életemnek?
Ez az új identitás nem jelenti a régi teljes feladását, inkább egyfajta kettős identitást. Elrejtőzök, de nem tűnök el – viszont néhány dolgot el kellett fogadnom:
-Azt, hogy a prófétai vízió, amit kaptam az egyházunkról és hazánkról, nem az enyém. Nem vagyok gazdája, tulajdonosa, nincsenek különleges jogaim. Hirdetnem kellett és ezt meg is tettem. De ha mások ezt jobban életre tudják váltani, akkor övék az elsőség. Nem lehet bennem semmi féltékenység, még ha érzem is az elválás fájdalmát.
-El kellett fogadnom a rejtőzés tényét. Vissza kell vonulnom, életemnek a prófétai dimenziója ezután másképp fog megmutatkozni. Reménykedtem, hogy ez az Istentől jövő „kihívás a pusztába” azért is történt, hogy „a lelkemre beszéljen”, azaz mélyebb Isten-ismeretre (és önismeretre) juthassak és jobban megérthessem Isten valóságát és terveit.. Azt gondoltam, számomra ez a „pusztaság” valamelyik Tisza-menti kis zsákfalu lesz, egy olyan hely, ahová – képletesen és valóságosan is -, csak befelé vezet út, de tovább nem.
Megértettem, hogy számomra ez a „kihívás az eddigi utam végét jelenti, de nem az életem és hivatásom végét. Most az egész nyár és ősz előttem áll, hogy ezt a helyet megtaláljam, oda valahogy beilleszkedjem. (Abban reménykedtem, hogy egy ilyen kis faluban vagy találok egy üres, de még lakható elhagyott házat, ahová beköltözhetek, vagy pedig bedolgozhatom magam valakinek a gazdaságába mint segítség, mint munkás annyira, hogy aztán ott maradhassak, ott valahogy megtelepedhessek. Végül a kettő kombinációja valósult meg.)
-Az is világos lett számomra, hogy ez az elrejtőzés azért nem jelent teljes elzárkózást. Ha ügyes vagyok, a világhálóra továbbra is fel tudom tenni az általam kapott próféciákat és értelmi belátásokat és időnként még a közösségekkel, vagy legalábbis azokból emberekkel is találkozhatok. Azaz az építkezés nem szakad meg, csak számomra más módokon folyik tovább.
-Végezetül pedig „meg kell teremtenem” egy, a külvilágnak szóló új alakot, hiszen a régi nevemen nem jelentkezhetek be sehová és a hatósági azonosító irataimat sem használhatom többé. Az biztos volt, hogy az új nevem utótagja, a személynevem János lesz, Keresztelő szent János iránti tiszteletből. A családnév már nehezebb dió, de mindenképpen valami nagyon közkeletűt akartam, amiből rengeteg van az országban – Kovács, Kiss, Nagy, Molnár, stb. – ugyanakkor szerettem volna, ha valahogy mégis utal a valóságos személyiségemre is. Hát ezért lett ez az új nevem.
A távozásom előtti napon még egy hosszú kirándulásra vállalkoztam. Elővettem az egyik elrejtett, még sohasem használt sim-kártyámat és betettem az új mobilomba. Biztos voltam benne, hogy ha keresnek is, ez a szám még semmilyen módon sem köthető hozzám. Írtam a készüléken egy hosszabb levelet a barátaimnak és a közösségeknek és elmentettem a memóriába. Ezután a szokásos elővigyázatossági szabályokkal elvonatoztam Ceglédig és türelmesen vártam, hogy jöjjön Budapest felől egy Záhony felé tartó gyorsvonat. Kimentem én is a többiekkel a peronra, lehetőleg hátamat mutatva a kameráknak, felszálltam az egyik kocsiba és elindultam előre a kocsikban. Közben a mobilom befogta a vonat ingyenes wi-fi jelét, így felküldtem a világhálóra, az előre megadott levelező listákra és címekre az üzenetemet. Utána zsebre vágtam és a rejtekben gyorsan szétkaptam a mobilt és még épp időben voltam, hogy az első vagonnál leszálljak, mielőtt elindult a szerelvény. Abban biztos voltam, hogy figyelik az internetes forgalmunkat és a regisztrált felhasználók között is lehet olyan cím, ahonnan a levél egyenesen hozzájuk fut be, de abban reménykedtem, hogy sikerül elhitetnem velük – legalább egy kis ideig -, hogy egy Budapestről induló, a keleti határ felé tartó vonaton ülök, és arrafelé fognak keresgélni.
Ezután visszaindultam a táborhelyemre, hogy összecsomagoljak és elinduljak megkeresni az új helyem. Az új életem.
(Sípos (S) Gyula: Rejtőzködő - részlet.)
