Rejtőzködő - 2. rész
Csak amikor elindult a busz, akkor kezdtem el remegni. Milyen bolond vagyok! Mi értelme volt ennek? Oda a házam, a barátaim, az életem! És ha házas lennék? Ha gyerekeim lennének? Belelovalltam magam ebbe az őrültségbe – mi értelme volt ennek? Nem vagyok én hős ellenálló, se szent, csak egy fajankó aki hívőt és hőst játszik, közönség nélkül!
Illetve, egy közönségem lenne, de azok miatt kell most csapot-papot otthagynom – szó szerint! Mert ugyan csapot találhatok, de mi lesz a pappal?
És mi lesz a betegbiztosításommal? Eddig fizettem magam után a társadalom- és nyugdíjbiztosítást – és most? Ha abbahagyom, ugranak az évek. Folytatni meg nem tudom, mert az első befizetésnél lenyomozhatnak. Évtizedek munkája megy a lecsóba – hogy lehettem ilyen őrült?
Elveszítem a barátaimat. elveszítem a házamat. Elveszítem a megélhetésemet. Minden kihull a lábam alól. Mi marad? Isten. Mondhatom, meg vagyok vigasztalva…
Ültem a buszon és nem értettem önmagam. Mindaz, ami egy nappal ezelőtt még értelmes kockázatnak tűnt, azt most teljes őrültségnek látszott a szememben. Elveszítettem a jövőmet. A jelenemet. Ha jobban belegondolok, a múltamat is. És mindezt miért?
Ültem a buszon és próbáltam megnyugodni. Mélyen beszívtam a levegőt, de még ehhez se mertem felemelni a fejem, mert tudtam, hogy az utastér be van kamerázva. Ha szerencsém van, még azelőtt törlik a felvételt, hogy a bárki keresni kezdene rajta. Magam elé tettem a könyvemet a zsebemből és úgy tettem, mintha elmélyülten olvasnék. Időnként lapoztam egyet, bár egy szó se jutott el a szememtől az agyamig. Totálisan besokkoltam. Szerencsére az út elég hosszú volt Budapestig, hogy egy kicsit összeszedjem magam.
Csak menjünk, csak menjünk. Úgy éreztem, még sohasem szálltak fel ilyen lassan erre a rohadt járműre, mint most. a sofőr meg mintha direkt lassító sztrájkot tartott volna, minden jegyet külön megnézett. Minden megálló órákig tartott, vagy legalábbis úgy éreztem. A pánik kerülgetett. Menjünk már! Ha azok a rohadékok megunják és bemennek a házamba és rájönnek, hogy ellógtam, simán lezárhatják az összes kivezető utat!
Rendben, lehet, hogy egy kicsit túlspiláztam a dolgot, nem vagyok én olyan fontos ember, de akkor és ott magamra szűkültem, én voltam az egész világ, vagy legalábbis egyik oldala, velem szemben pedig mindenki ellenség: a kopók, a buszsofőr, az egész birodalmi rendszer a kameráival, műholdjaival és pénzével.
Levegőt, nagy levegőt, szépen nyugodtan, és lapozz!
Ez tartott életben.
Mire a végállomáshoz értünk, újra működőképes lettem. Leszállás után odasétáltam a környék egyetlen nyilvános vécéjéhez, papírt is vettem az öregasszonytól és bementem az egyik fülkébe. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem egész Budapesten nincs öt nyilvános vécénél több! Vagy legalábbis én még nem találkoztam velü0.! Egy világváros, ahol vagy megelégszel az út menti fákkal, vagy bemész egy kocsmába vagy bármelyik gyorsétterembe, ahol a vécé kóddal nyílik, a kód meg a nyugtán, amit vásárlás után adnak. Majd becsinálsz, de muszáj beállnod a sorba és venned valamit, hogy végre könnyíthess magadon!
A fülkében előhalásztam egy másik pólót, a zöld esőkabátomat és egy fejkendőt a hátizsákból. Levettem a hawai ingemet és a baseball sapkával és a pokróccal együtt, ami fel volt kötve eddig a tetejére, belegyömöszöltem zsákba. Az esőkabátot ráhúztam az egészre, így legalább a színe megváltozott. A régebbi típusú, fekete-fehér felvételeknél ez csak árnyalatnyi szürke különbség, de az is valami. Fejemre kötöttem a kendőt és hátradőlve, hátizsákkal a kezemben kisétáltam az utcára. Más képet mutattam magamról - ha nagyon keresnek, ezzel nem verem át őket, de ha kicsit is figyelmetlenek, átcsúszok. És még mindig lehetséges, hogy ha huszonnégy órán belül törlik a felvételt, akkor nem marad nyomom. Ha törlik.
Választhattam. Elmehettem volna a legközelebbi metróig és onnan tovább – de ez a legnyilvánvalóbb útvonal, ezen keresnek legelőször. Inkább az ellenkező irányba mentem a bevásárló központig. Ott újra buszra szálltam, ami ugyan nem egészen a pályaudvarig vitt, de ahol leszálltam, onnan csak néhány perc gyalog. Sürgős volt, hogy odáig elérjek, de már lenyugodtam annyira, hogy ne kapkodjak. Jobb nekem a délutáni csúccsal besodródni az állomásra, még ha ez némi késést is jelent. Több ember, nagyobb védelem. Jegyet minden nagyobb városig lehet venni az automatákból és még mindig van köztük legalább egy készpénzes is, gondolom az öregek miatt. Néhány óra alatt hogy megöregedtem!
Vettem egy jegyet Debrecenig, bár eszem ágában se volt odáig elmenni, aztán beültem a fülkébe és vártam, hogy induljon a vonat. Vártam és magamban imádkoztam, miközben csurig telt utasokkal a kabinunk – jó jel, hamarosan indulunk.
(Sípos (S) Gyula, Rejtőzködő - részlet.)
