Rejtőzködő
Még régebben feltettem a honlapra egy elbeszélés-sorozatot Menedék (túlélők) címen, amolyan öszvér-regényt, ami egy elképzelt közel-jövőben játszódik hazánkban. Aztán a sorozat félbeszakadt. Most itt egy új rész, ezúttal egyes szám első személyben (a sorozat írásainak linkjei a mostani szöveg végén megtalálhatók):
Még jó, hogy elmentem sétálni – ha ez nem kegyelem, akkor semmi! Az erdő széléről láttam, hogy három férfi áll a kapu előtt, befelé tekingetnek, nyomják a csengőt. Először majdnem begyorsítottam, hogy itt vagyok, nem kell várniuk tovább, de aztán valamiért mégis megálltam. Nem mintha szokatlan lenne, hogy valaki jön hozzám, jönnek mindenfélék, de ezek valahogy nem úgy néztek ki, mint az enyéim. Túl rendesek voltak a jól szabott, nyár eleji öltönyükben. Egy idősebb férfi és egy fiatalabb, valahogy túl sportosak, mint akik tudják, hogy ők a nyerők, sugárzott róluk a magabiztosság és közben meg úgy kémlelték a kertet, a többi házat, mint a rossz krimikben a nyomozók. Begyűjtők.
Visszahúzódtam a fák közé és vártam, hátha elmennek, el is indultak, de csak az autójukig, megnéztek valami kütyüt, aztán beültek ott vártak tovább. Bemértek, gondoltam, hát ennyi, valahogy azonosítottak és megtaláltak. Én voltam a bolond, már két napja arra ébredtem fel, hogy ott zengett a fejemben a „rejtőzz el”, tettem is előkészületeket, de valahogy azt gondoltam, ráérek még, van néhány napom szokás szerint, ha kapok valami sugallatot, mintha Odafent is tudnák, hogy én kissé lassú vagyok – vagy csak nehéz felfogású, vagy túl engedetlen? Az biztos, hogy most gyorsabbak voltak nálam.
Na jó, azért én se vagyok kezdő, volt időm végig gondolni a dolgokat. Már tegnap szóltam a többieknek, hogy valószínűleg nekem hosszabb időre el kell utaznom egy munka miatt, addig odaadnám a kis házamat - két szoba, vécé, zuhanyzó, amennyi egy olyan egyedülálló férfinak mint én, még sok is -, volt is valaki, aki épp lakhatási lehetőséget keresett egy családnak, legalább lesz aki vigyáz rá, szóval ez el van rendezve, csak a kulcsot kell valahogy eljuttatnom hozzá, az meg nem probléma, beadom a titkárnőjének, ha feljutok Pestre.
Az szóba se jöhet, hogy a nevemen lévő mobilomat elvigyem, azt bármikor követhetik, még ha ki van kapcsolva, akkor is. Viszont van két érintetlen szimkártyám, egyik se az én nevemen, ezt volt talán a legkönnyebb elintézni, sok elszegényedett, kallódó, hajléktalan ember hajlandó az adatait odaadni egy kis pénzért, a telefonálásért meg úgyis az fizet, aki a kártyát megveszi, semmi nyom. Majd veszek egy használt készüléket hozzájuk, amivel fel tudok kúszni a világhálóra is, azzal egy darabig elleszek. Telefonon meg úgyse hívhatok senkit, akit ismerek, mert ha figyelik, akkor rögtön buktam a számot és még be is mérnek.
Olyan helyre kell eljutnom, ahol még nem kelt feltűnést, ha készpénzzel fizetek. Beültetett chipem nincs, csak biometrikus kártyám a személyi adatokkal – ezt otthon kell hagynom – és bankkártyám, de azon nincs sok pénz és le van tiltva a számlahitel - nem mintha számítana, azt hiszem, sokáig nem fogok onnan pénzt kivenni. A kártyát leviszem a Hegyaljába, ott szabadulok meg tőle. Nem nagy truváj, a csapos fia megint le akar menni valami fesztiválra, megajándékozom vele és a kóddal, van rajta annyi pénz, hogy megveheti belőle a vonatjegyet és pár napig elélhet belőle, néhány részegedésre elég. Ha nézik a banki forgalmamat, hadd menjenek csak a gyerek után.
Visszamentem az erdőbe és a hátsó szomszéd felé kerültem. Jóban vagyunk, be szoktam hozzá ugrani, most nincs otthon, az biztos. A kutya meg nem ugat, jó barátságban vagyunk, ez alap, legyél kissé visszahúzódó, de mindig barátságos, nem csak a Lélek miatt, hanem jól felfogott egyéni érdekből.
Nem nagy öröm átmászni más kerítésén még akkor se, ha a házőrző a farkát csóválja, üres az utca és az erdőszéli bokrok is adnak némi takarást. Onnét aztán átmentem a mi kertünkbe, benyomtam a szobám hátsó ablakát és már bent is voltam a lakásban. Az úti csomagom részben már össze volt készítve. Egy régimódi nagy hátizsák, ami nem csak azért jó, mert sok minden belefér, hanem azért is, mert megváltoztatja az ember járását, így az utcai kamerákhoz telepített arc- és alak-felismerő szoftverek nehezebben azonosítanak. Gyorsan beleraktam néhány váltás ruhát, a Bibliámat, papírt, tollat és az otthon tartott készpénzt. Ennivaló, amennyit csak lehet, ki tudja, mikor tudok legközelebb olyan boltot találni, ahol elfogadnak készpénzt is! Túlélő készlet gyufával, bicskával, jó lesz az még valamire.
Átöltöztem, a megszokott ruháimhoz hozzá se nyúltam. Elővettem egy bő, hawai-mintás inget, aminek egyébként a közelébe se mennék. Egy halász nadrág a legátlagosabb fajtából és egy besaball-sapka, jól a fejembe húzva. Két napja nem borotválkoztam, sajnos ez még kevés, de hamarosan lesz bajszom, szakállam, barkóm, némi álcázást az is nyújt. A fejlett arcfelismerő programokat nem lehet egy bajusszal átverni, mert azok a fej és arc meghatározott pontjait és egymástól való távolságukat mérik - például a szemzugokét -, ami állandó, egy napszemüveg azért takar valamit és nehezebbé teszi a bemérést.
Próbálgattam egy kicsit a dzseszicsávó járást a lakásában, hogy belejöjjek. A felsőtest előre-hátra ing, fej előre tartva, lehetőleg a föld felé néz - de nem feltűnően -, hogy a sapka ellenzője minél többet takarjon, a testtartásnál a hátizsák is segít, a cipelésnél eleve előrébb nyomjuk a fejet, viszonylag hosszú lépések, kar kissé behajlítva, határozottan mozog… menni fog ez!
A nyakláncomat, a lakáskulcsot, a regisztrált mobilomat, a személyi azonosítóimat a kisasztalon hagytam. A telefonnal már nem mertem hívni senkit, de bekapcsoltam rajta egy kis időzáras programot. Egy óra múlva felkapcsolódik a világhálóra és felír egy üzenetet az egyik nyilvános üzenőfalra, amit a többiek is olvasnak. Csak a kódnevem lesz rajta és egy szó: bemértek – ebből mindent érteni fognak.
Bemértek. A templomunk tornyában – mint a legtöbben - is van mobil átjátszó állomás, amit az összes nagy cég is használ, úgyhogy ha csak elindulok bármilyen regisztrált kütyüvel vagy irattal a sugárzási körzetéből, rögtön kiszúrnak. Ha a kocsiban ülők tényleg azok, akiknek gondolom őket, akkor figyelik a gps-koordinátáimat, amik egyelőre nem mozdulnak, de ez nekik még bármit jelenthet. Itthon alszom – a csengő meg rossz -, vagy csak itt hagytam a készüléket amíg elugrottam valahová… Remélem így jár az agyuk és türelmesen várnak még egy darabig.
Még egyszer átellenőriztem mindent. A szimkártyák egy kis horgászdobozban az ólomnehezékek között, alufóliázva – egyelőre semmi ok, hogy bárki rájuk keressen, de biztos ami biztos, legyenek csak elszigetelve -, a pénz három felé osztva, egy rész a zsebemben, másik a hátizsákban, harmadik egy kis vászonszütyőben – nem műanyag, az gyorsan összeizzadna a bőrömmel -, a derekamhoz dugva. Se óra, se nyaklánc vagy gyűrű, semmi jellegzetes tárgy vagy elektromos kütyü, ami alapján azonosíthatnak… minden rendben. Végig néztem a szobámon, könyveimen, a számítógépen és a kényelmes ágyon - csendben elbúcsúztam a helytől, amit valószínűleg sokáig nem látok majd, aztán ahogy jöttem, úgy távoztam is az ablakon keresztül.
A végállomásnál és a buszban is van kamera, de ha még nem kerültem fel a nyilvános kereső listára, akkor nem lehet baj. (Egyszer egy őrült csapat meghekkelte a számítógépes programjukat és feltette a listára Donald kacsát a miniszterelnökkel együtt, és mellé az összes sofőr képét az adataikkal. A buszok automatikusan leblokkoltak, beriasztották a biztonsági szolgálatot - nagy botrány volt, de sajnos csak botrány és alkalom, hogy még jobban megszigorítsák a rendszert. A Nagy Testvér figyel, csakis a te érdekedben!
Gondolkodtam már rajta, merre induljak, ha el kell rejtőznöm. Kézenfekvő lett volna Budapest vagy valamelyik másik nagyváros lepukkant része, esetleg egy hajléktalan szálló, de nem megoldás. Igaz, hogy sok ember között könnyebb eltűnni, de ott állandó az ellenőrzés, a rendőrök rendszeresen igazoltatnak, márpedig nekem nincs semmi igazoló okmányom. Talán szereznem kellett volna valami hamis „papírt”? De azt se tudtam, hogyan kezdjek hozzá, kihez forduljak ez ügyben. Ez nekem nem pálya.
Azt gondoltam, első állomásként mindenképpen olyan helyre kell mennem, ahol sokan vannak, de viszonylag kicsi az ellenőrzés – egy nyári szabadstrandra vagy valami fürdőruhás kempingbe, ahol nem tűnsz fel, ha nincs beültetett azonosítód, hiszen lehet kártyád is, csak bent a sátorban, viszont van ingyen internetes elérhetőség, fel tudok menni a felhőbe, megnézni az adatforgalmat, nyugodtan gondolkozni, elemezni, hogy rájöhessek, hol csúsztunk el… Kell némi információt adni a többieknek is, persze csak tovább indulás előtt, mert ha keresnek, akkor talán már mások is lebuktak és az is lehet, hogy figyelik az internetes felületeinket – aztán gyorsan dobbantani valahová, talán egy kihaló kis faluba, vagy egy tanyára beállni alkalmi munkásnak, szóval olyan helyre, ahol ki lehet húzni a következő pár hónapot, amíg kicsit elcsendesülnek a dolgok.
Lemerülni. Kibekkelni. Túlélni. Rejtőzködni. már ha lehet. Mert attól félek, nem lesz ez ilyen egyszerű. Ha begyorsulnak az események, akkor Isten is begyorsít – és akkor ki tudja, mi vár még ránk…
Sípos (S) Gyula: Rejtőzködő
Menedék - Bevezető és I. rész: A gyilkosság
Menedék 2.- Az Öreg és a Menedék-házak
Menedék 4. - A Főnök és a Mágus
