A néni - Balog Elemér írása
Egy gyönyörű napsütéses napon a néni állt a lakása előtt. 30 éve lakott benne. Csak nézte az omladozó vakolatot, a kopott vaskaput, a málladozó épületet. Olyan szépnek tűnt. Most, hogy el kell hagynia, minden szeglet, minden hajlat a házban régi barátnak tűnt, és megrohanták az emlékek.
Még élesen emlékezett megérkezése napjára, milyen idegenkedve jött először ide. Viszont amikor beköltözött már másnap jöttek a szomszédok bemutatkozni, készítettek neki süteményt is. Az unokák is szerettek itt lenni, mert senki nem szólt rájuk játék közben amikor hangosak voltak. Jó emberek lakták az épületet. Szegények, de jók, és segítőkészek. Volt, hogy eltört a lába és napokig a szomszédok segítettek neki mindenben, amiben lehetett. Most mégis el kell hagynia, nem is akárhogyan, kilakoltatják, mert a bank elviszi. Amikor megvette, rendesen fizette a közös költséget, mindig percre pontosan. Most mégis kénytelen itt hagyni az otthonát. Amikor a gyerekek felvették az építkezéshez a kölcsönt minden jól ment, 12 évig fizették is, aztán jött a válság és elvesztették a munkahelyüket, és aztán a saját házukat - aminek az értéke a duplája, ha nem a háromszorosa a felvett összegnek -, most még a mama lakása is kell, mert hiába fizették ki már majdnem a felvett összeg dupláját, a kölcsön összege csak nő (svájci frankban volt).
Szóval a néni csak állt és az emlékei megrohanták, már alig bírt az érzelmeivel, de mivel fiatal korában jó nevelést kapott, megtanult uralkodni magán. Könnycseppek folytak az arcán, a sós ízű lé eszébe juttatta, hogy már rég ivott, pedig az orvos mondta, hogy többet kell innia.
Megjöttek a szállítók, szépen kihordták a bútorokat amelyek nagy része húsz évnél is idősebbek volt, kicsit aggódott is nehogy eltörjön valamelyik darab. Felpakolták és őt is vitték. Még nem tudja hova, csak annyit tudott, hogy vidékre. Valami faluszéli kis ház, ezt ajánlották fel neki. Hosszú volt az út, rendesek voltak a szállítók, még sörrel is megkínálták, és szidták azt a csúnya bankot. Ő mosolygott velük együtt érzően, mintha nem is az ő élete ment volna tönkre öreg korára. Még szerencse, hogy legalább a nyugdíja viszonylag jó és fizeti az életbiztosítást is, így ha ő maghal lesz miből tisztességgel eltemetni. Mintha csak egy filmet nézne - aztán megérkeztek, és a valóság szívbe markoló volt. Ott álltak a falu szélén a cigánytelepen. Csak nézte, és eszébe jutott a gyerekkora. A szomszédban is lakott egy rendes cigány család.
A kocsi hallatára néhány gyerek előmerészkedett. Itt nem szerették az idegeneket, úgyhogy annak rendje, módja szerint gyanakodva figyelték az érkezőket.
A kocsi közel állt meg a kicsiny házhoz. Lesegítették a nénit, aki még fel sem ocsúdott, csak nézte ahogy lepakolnak, azt sem tudta mit hova rakodjanak.
Bement az ajtón. Rosszabbra számított. Kicsi volt, de volt benne fürdőszoba, igaz hogy csak zuhanyzós, de wc is volt benn. Egy szoba, kis kamra és egy viszonylag nagy konyha. Az üvegek épek voltak és a szobában állt egy vegyes tüzelésű vaskályha. Szóval itt nincs gáz.
Az épület - ha ennek nevezzük - egy kis kertet is birtokolt, pont a bejárat mellett, most gazos, de majd rendbe szedi. A purdék már kinn szaladgáltak a ház előtt és egy-két felnőtt is előmerészkedett, nézték a nyitott ablaknál, ahogy a néni szép nyugodtan pakolgat benn.
Nehezen aludt el éjszaka, félt egy kicsit. Reggel hangos zsivajra ébredt, és hallotta, ahogy az egyik nő nem túl szép szavakkal zavarja gyerekeit az iskolába. Felkelt, a villanyrezsón főzött egy kis teát. épp leült a hintaszékébe, amit úgy szeretett, amikor kopogtak az ajtón. Kinézett, egy nő állt az ajtó előtt, egy cigány asszony:
- Csókolom drága, ne ijedjen meg, engem Rózsinak hívnak, az a jó pár puja az enyém akiket reggel zavartam az iskolába. Szóval leszaladnék a boltba, ha kellene valami onnan, csak szóljon, mert messze van itt a bolt, és ha megkérhetném átjönne vigyázni a legkisebbre? Az uram végre kapott valami kis munkát, dolgozik, nem olyan börtöntöltelék fajta, ha van valami meló, mindig megy és nem is iszik.
Csak nézett a néni, nem szólt semmit, felvette a kardigánját és szó nélkül átment a szomszédba.
- Szóval ne tessék félni, itt mindenki ismer mindenkit - folytatja a nő közben, mutatja a kis, egyéves forma gyereket. - Ha sírni kezd, akkor adja oda neki a cumiját, de jó kis pulya szokott lenni.
Miután az asszony elment, akkor körbenézett és látta hogy nagyon szegényes minden, de ahhoz képest tisztaság van. Egy jó óra is eltelt mire megjött az asszony.
– Hoztam egy kis friss kenyeret a néninek is, de kedves még a nevét sem tudom - a néni bemutatkozott.
- Aztán mit tetszett csinálni fiatalon? – kérdezte.i
- Tanítónő voltam - jött a válasz.
- Hát magát az Isten küldte ide a telepre, a gyerekek itt nem buták, csak nem foglalkozik velük senki, a leckét sem tudják sokszor megírni.
Elbúcsúzott majd visszament a kis házába. Pakolgatott, evett, még a tegnapi főzelék maradékát, és jól jött hozzá a friss kenyér. Közben jött rá, hogy meg sem kérdezte mennyivel tartozik. Még mindig álomszerű volt az egész.
Három nap múlva már mindenki tudta, hogy tanítónő, így is kezdték szólítani. Egy hét után már gyerekek jártak hozzá délutánonként, mindig hangos volt a kis ház, vagy a kert, aminek az elkerített részébe virágot ültetett, ott tanultak.
Szerették. Már két éve lakott a telepen, a gyerekei nagy ritkán jöttek csak, külföldön kezdtek új életet maguknak és nem is szívesen jöttek a cigánytelepre. Ő viszont már semmi pénzért nem ment volna el innen. Értelmet kapott újra az élete, és még a rosszabbak is tisztelték, mert segített kitölteni a hivatalos papírokat. Az ördög elvitte a házát, azok akik csak a pénzt nézték, de a Jóisten adott neki egy nagy családot újra, ahol boldog volt.
Mikor ezt végig mondta nekem a néni, könnyek szöktek a szemébe, de ezek nem a szomorúság könnyei voltak, hanem a boldogságé.
Kocsiba ültem és szótlanul néztem a falu szélén álló takaros kis házat a visszapillantó tükörben. Azon vettem észre magam miközben már vagy egy órája autóztam, hogy én is mosolygok.
Balog Elemér írása
