A büszke fa

Kategória: Irodalom Megjelent: 2014. április 16. szerda

A fa erős ágai már minden fejszecsapásnál megremegtek. Vastag kérgén nagy seb tátongott, érezte, ahogy a kemény vas belevágott élettől lüktető törzsébe. A fejsze diadalmasan csillogva repült a reggeli fényben, és lesújtott. Az örökké rátarti fa most végre engedett, s döbbenve terült el a földön. Megfosztották nagyszerű lombkoronájától, amelyre olyan büszke volt, és sudár törzsét simára gyalulták, hogy mindene sajgott.

Egy elgyötört emberhez vitték, aki a vállára vette. A fa megborzongott: a vértől piroslott a felszíne. Tapasztalatból sejtette, hogy a bőrből kiserkenő nedv nyomán fájdalom támad az ember testében is. De mégis a férfi közelében jobban érezte magát. Ő olyan tökéletes volt. Tudta, hogy őt is szereti, mint mindenkit. Pedig akik körülötte voltak, mind durván bántak vele. A fa is teljesen ránehezedett és tehetetlen volt. A férfi háta megvonaglott a súlya alatt.

Nem értette, minek cipeli őt, ha most leroskadt miatta a földre. Azt sem értette, miért nem segít senki vinni őt. Megsajnálta ezt a szelíd embert, és életében először elkezdett törődni valakivel. A férfi újra elesett s kezével a földre támaszkodva zihált. A gerenda melléhuppant az útra, és végre egy pillantást vethetett a verejtékben fürdő, csukott szemű arcra egy pár hajtincs között.

Mikor harmadszor esett el, a férfi elterült a földön és halkan felnyögött, mert a súlyos fa porba nyomta. Bántó kezek kapkodtak felé. „Bárcsak meglenne még a koronám, most ráboríthatnám és megóvná őt.” sóhajtott szomorúan a legyalult fatörzs. Felértek a hegyre és megörült, mert a földre tették. Most azonban őrá nyomódott egy embernyi súly. Mire feleszmélt hangos csattogások közepett hozzászögezték a jó embert. Nem törődött szétrepedő rostjaival, a fájdalommal, csak a férfi kétségbeesett kiáltását hallgatta. Ő tudott hangokat adni, nem volt néma, mint a fák, mégsem volt haszna. A többi ember meg sem hallotta jajszavát. Mintha belelátott volna a fa érzéseibe, az ember kimerülten, de megnyugtatóan ráhajtotta fejét a gerendára.

Felemelték őket, ott álltak kitárt karral – a jó ember, mintha át akarná ölelni a világot. A nap már lemenőben volt, és most először két jóakaratú ember közeledett hozzájuk. A fa érezte, amint két kis kéz átölelte, és egy rémült, tágranyílt szemű nő tekintett fel a haldoklóra. A keresztfa hallotta, hogy az suttog valamit, de hogy mit, azt nem értette. Az emberek viszont megértették. Az ifjú is, ott a kereszt alatt, feszülten figyelt és kezét imára kulcsolta. A jó ember felhördült, hangja elveszett egy mennydörgésben. Lényének utolsó fellobbanó kis fénye, amit a fa még éppen érzékelt, kialudt. Teste elernyedt, lehúzta saját súlya, de a fa szálegyenesen állt az esőben. „Talán még segíthetek valamit” – és tartotta erősen. Amint rájött, hogy késő, némán sírni kezdett. A róla lecsurgó esőcseppek lettek a könnyei.

Elvitték a férfit, s ő egyedül maradt. Eltelt egy nap. Azután hajnalban fényesség támadt, és a napsugaras égen a keresztfa felfedezte a mindennél kedvesebb arcot. Boldog volt, mert tudta, elvégezte hatalmas feladatát: ő tartotta karján a világ megváltóját.

(Mohay Piroska novellája)

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés