Szép élet

Kategória: Irodalom Megjelent: 2014. április 15. kedd

- Szép életet éltünk. - mondja a nagyon öreg cigányasszony.
- Meséljen mama.
Körbeültük és figyeltük.

- Mikor kicsi voltam, arra az oroszok felé éltünk, de csak szekereken és olyan lovakkal, hogy senkinek nem volt olyan. Vándoroltunk és senki nem volt a gazdánk. Persze volt amikor kergettek minket, de mi amúgy nem kerestük a bajt.
- Bejártatok a faluba csórázni?
- Nem kellett fiam nekünk senkinek a dolgai, mert mi mutatványosok voltunk, az embereink meg jól tudtak kovácsolni, a lovakat patkolták, meg szerszámokat csináltak. Volt mindig pénzünk elég, csak saját magunk urai voltunk. Télen-nyáron így éltünk, de az igaz, hogy a betegség sokszor megtizedelt minket.
Fiatalon én voltam az egyik legsukárabb csaj.
- Dik mama miket nem mond?
- Eriggy csak, hozd ki a szobából azt a festményt a falról, arra járt egy képfestő,
na dikházd csak meg hogy én vagyok.
- Még a legnagyobb sem tudott volna szebbet festeni!
- Persze fiam, hiszen ezt a legnagyobb festette!
Megmerevedtem, és a többek is akikkel idejöttünk az öregasszonyhoz. Azt elfelejtettem előzőleg mondani, hogy 1967-et írtunk és a cigány népszokásokról és kultúráról készítettünk filmet. A képet bámultuk: ott volt rajta a híres festő szignója. Azt mondja a mama, hogy nem adná oda a világ összes kincséért sem, mert:
- Nem csak ennyi az egész történet, mi szerelmesek is voltunk egymásba. Ott élt egy rövid ideig velünk, vagyis velem. Lehet, hogy az első puja is tőle van.
Na ez már végleg az agyunkra ment. Ott ültünk és nem hittük el, hogy eljöttünk gyűjteni és leesik az állunk a történettől. Mondom a többieknek, hagyjuk, folytassa a mama.
- Szóval gyerekeim sukár voltam és később elszöktetett egy csinos cigányfiú, aki már itt élt. Idevalósi volt egy telepre, de gyakran voltak arra felénk és így ismerkedtünk meg, aztán már volt a 2 éves pujám, azt is hoztuk és összeálltunk annak rendje és módja szerint. A telepen a vajda összeadott minket, lett sok rajkó. Az uram dolgozott, vályogot öntött, utána elment a téglagyárba, a gyerekek is odajártak, de előtte a helyi líceumba, amit szegényeknek tartottak fenn. Még én is megtanultam írni és olvasni  a pujáktól. Szóval eléldegéltünk, meg építettünk egy kis házat a falu végén, volt egy kis malacunk is, meg lovunk.
Lácsó volt minden, csak hát az ember megöregszik, meg hát jött a háború és elvitték apósomat meg az uramat, aztán 10 év múlva jöttek vissza. Aztán bementünk a TSZ-be dolgozni, onnan mentem nyugdíjba. Szóval most már mennem kell, mert jönnek a hétvégére a gyerekek, és jó káposztát főzök nekik.

Kijöttünk, a fejem is kongott, de a lényeget elfelejtettem kérdezni, visszafordultam:
-  és a kép megvolt végig?
- Fiam, én arra úgy vigyáztam, majd öröklik az unokák, de ne mondja el senkinek.
Hazajöttünk és már rég elfelejtettem ezt a történetet, mígnem a 90-es évek elején elmentem egy kiállításra és egyszer csak feltűnt egy festmény, egy régi ismerős cigánylány nézett rám róla. Megkérdeztem a kiállítás szervezőjét, hogy mit tud a képről. Csak annyit tudott mondani, hogy egy cigány ember hozta be azzal, hogy az ő nagymamája  van a képen, aki azt kérte a gyerekeitől, hogy hozzák el valahova, ahol sokan megnézhetik azt. Sajnos a gyerekek akkor ezt nem tudták megtenni, meg nem is nagyon hittek benne, hogy a kép egy híres festő munkája lenne. Ő is csak később tudta meg, kié a festmény. Pénzzé tehette volna, de ő úgy érezte neki kötelessége megoldani azt, amit a nagymamája utoljára kért. Elhozta és a galériának ajándékozta a képet.
Csak álltam és néztem a fiatal csillogó szemű cigánylányt a képen, akiből még áradt az öröm és szabadság, a szép élet titka.

(Balog Elemér novellája)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés