Édenből sivatag

Sípos (S) Gyula:

Édenből sivatag

A szolnoki Tallinn lakótelep négyemeletes háztömbjeit idén (2010-ben) homokzsákokkal vették körül a felázott gáton átszivárgó víz miatt. Utoljára ilyen az 1970-es nagy árvíz idején történt. Mi akkor költöztünk oda, s én ötévesen bot végére kötött piros hímzőfonallal akartam halat fogni. Azzal dicsekedtem egy kislánynak, hogy a fonal végére kötött bogánccsal már majdnem sikerült kihorgásznom egy nagy halat, csak a végén lecsúszott…

Akkor aztán megemelték és megerősítették a gátat, hasonló eset nem is fordult elő az idei esetig – de mennyire más körülmények között!

Gyerekkoromban a Zagyva folyó és a házak közötti ártéren volt a Kiserdő a rezgőnyárfa-sorokkal, végig a megerősített gát mentén. A lakótelepet a vasúti sín zárta a vashíddal. Mögötte volt a „sínen túl”, ahol tovább húzódott a gát az ártéri erdővel, a gát másik oldalán pedig hatalmas rét volt, ahol birkanyájat legeltettek. A gátba zsilipeket illesztettek, s ha jött az évenkénti rendes árvíz, ezeket megnyitották és a rétre engedték a fölös vizet. A módszer bevált és tökéletesen működött.

Aztán változott a helyzet: a mindent tudó pecások szerint az „illetékesek” vízszabályozás ürügyén a folyó kanyarulatait levágták és ezért vált a Zagyva horgászparadicsomból gyors vizű lefolyócsatornává. Megérkeztek az aszályos évek is, amikor már nem az árvíztől, hanem inkább a folyó teljes kiszáradásától lehetett tartani. A még meglévő víz gyorsan lefolyt, a folyón át lehetett sétálni, a nyárfák elszáradtak – ki is vágták őket, az ott fészkelő varjúcsaládok nagy bánatára –, a halak eltűntek.

A rendszerváltással együtt arra is rájöttek az okos emberek, hogy a gát mögötti réttel nagy üzletet lehet csinálni: kimérték telkeknek, s aki tudott, építkezett a hirtelen jött szabadságban.

Aztán idén megjött az árvíz. A fölös vizet már nem lehet ráengedni a rét beépített részére, az ártér pedig, miként a rövidlátó emberi gondolkodás, megint csak kevésnek bizonyult…

A gátoldali zsilipeknek más funkciójuk is volt: mutatták, mennyire vagyunk már nagyfiúk. Amikor végre átengedtek minket a „sínen túl” – ami a vasúti sínek és vashíd mögötti területet jelentette -, először csak az első zsilipig mehettünk, ami nem volt túl messze a lakóteleptől. Később aztán a másodikig, a harmadikig, majd a „sárga kanyaron” is túl: itt a folyó egy nagy kanyarulat miatt kiszélesedett, ellaposodott, a langyos vizet pedig nagyon szerették a halacskák, így jól lehetett pecázni.

A közeli orosz laktanyából is idáig futtatták a katonákat – ők is szerették a langyos vizet! -, itt aztán fürödhettek. Gyerekfejjel sajnáltuk őket, hiszen még a tikkasztó nyárban is csizmában, vastag egyenruhában kellett futniuk, s csak ott vetkőzhettek klott-gatyára, hogy megmártózzanak, fröcskölődjenek egy kicsit az első parancsszóig.

Igen, mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy városban éltünk, de mégsem városi körülmények között. Mintha mindkét életforma előnyeit megkaptuk volna: volt mozink (már megszűnt), jó buszközlekedés bármerre is akartunk menni (leépítették), voltak boltok, presszók – és közben körülvett minket egy ma már varázslatosnak látszó, természetes világ.

A mi négyemeletes, három lépcsőházas házunk volt a legszebb az egész környéken. Nem a színe miatt – egyenszürke volt az mind, a miénk piros csíkkal, a másik sárgával -, hanem a köré ültetett virágerdő miatt. A mindenfelől ide, a másfél szobás egyenpanelbe költöző emberek még hozták magukkal a föld szeretetét, vagy talán csak valami szépre vágytak? A negyvennyolc család „összefogott” – azért írom idézőjelbe, mert nem hiszem, hogy sokat tanácskoztak, szerveztek volna, inkább csak tették amit tehettek -, és ház mögött kimértek annak, aki kért, egy néhány négyzetméteres kis részt, amibe aztán az azt ültetett, amit akart. (Ha valaki később akart csatlakozni, annak is szorítottak helyet maguk között, zúgolódás nélkül. Így történt velem is, amikor kisiskolásként akartam egy kiskertet – megkaptam, el is hanyagoltam, de valahogy mégsem gazosodott el, titokzatos kezek mindig kisegítettek…)

Volt, aki veteményest csinált, a másik inkább virágoskertet, néhányan pedig gyümölcsfát ültettek. Mindenki tudta, melyik az ő része, pedig nem volt kerítés, és senki se vitt el a másik kertjéből még egy virágot se! A ház előtt pedig Jani bácsi, a legbuzgóbb kertész, végigültette méterszéles sávban a földet virágokkal. Akkor természetesnek vettem ezt, hiszen ebbe nőttem bele, s csak most, hogy már nincs belőle semmi, látom fájó hiányát.

Hátul, a kertecskék és a fák közötti zöld területen a „nagyfiúk” két beton ping-pong asztalt tettek le és festettek versenyzöld színűre. (Később a nagy igény miatt két másikat is kellett tenni a ház oldalába, a játszótér mögé.) Itt kezdődött az én szolíd ping-pong-karrierem, egy hagymavágó deszkával. A legelterjedtebb ütő a „kongószoft” volt – recés gumifelület a fa ütőn -, ezt negyven forintért lehetett venni. Néhányaknak „puhaszoft” ütőjük volt – kétszáznegyven forint, párnázott sima felület -, ez akkora kincs volt, hogy eleinte még a kölcsönkérése is nagy neveletlenségnek számított.

A két asztal körül sokszor annyi gyerek lebzselt, hogy először forgót kellett játszani – körbe szaladgálva kellett visszaütni a labdát, aki elrontotta, az kiszállt -, hogy aztán a két győztes lejátszhasson egy tizenegyes meccset, az új forgó előtt.

Ma már nincs egy ping-pong asztal se a ház mögött. Eltűnt a három sakktábla-mintás kis betonasztal is, amit a kertek közé, a fák árnyékába tettek le, padokkal együtt. Itt kártyáztunk, társasoztunk, ha épp odafértünk, mert ezeket az asztalokat a felnőttek is szerették. Akkoriban még ulti-nagyhatalom voltunk, mi is belenőttünk a játékába, ahogy néztük a felnőtteket az asztal körül - de nem csak itt verték a blattot, hanem ahol csak lehetett. Ha látni akartam apámat – korán elköltözött tőlünk – akkor elég volt kimennem a „damiba” (Damjanich strand), délutánonként ott ült a három asztal valamelyikénél és kártyázott, tízfilléres alapon. Jól játszott, így aztán mindig kérincsélhettünk tőle egy forintos fagyira valót. (Az ultit hárman játsszák, de az asztalnál négyen ültek, s körbe ment az osztás. Körülöttük álltak a kibicek, hogy ha megüresedik egy hely, rögtön beszállhassanak.)

Ha ülnek is valahol a kártyások, biztos nem a háztömb mögötti kertben, mert az elkopott az idők folyamán. Ma már csak az egyenzöld fű borítja a földet a fák körül. Kitaposott utak se vezetnek fel a gátra, pedig akkoriban három is volt: egy „rendes”, egy oldalt „srégan” a kerékpárosoknak, és egy meredek a gyalogosoknak és a bátor és erős biciklistáknak. Nincsenek gyerekek, nincsenek felnőttek, nincsenek varjak - nincs semmi mozgás.

A mi négyemeletesünkből csak a mi osztályunkba hét gyerek járt. Ezren kívül jártak a másik osztályba és a másik iskolába is. Ha otthon kiléptem az ajtón, előbb-utóbb mindig találtam valakit, akivel lehetett játszani. Ha esett az eső, a lépcsőházban terítettünk le pokrócot, ott társasoztunk. Ha jó idő volt, a lépcsőház előtti padból kiváló sátrat lehetett varázsolni, ugyanazzal a pokróccal. A ház oldalában lévő játszótéren olykor sorba kellett állni a hintánál, főleg, ha a kedvencünkre akartunk felszállni. A sergő tele, a rakéta mászóka legtetejét már elfoglalták a nagyok, de még mi is felfértünk alájuk.

Később, ahogy nőttünk, úgy nőtt az általunk bejárt tér is. Lemehettünk a Zagyvára fürödni, horgászni. A pecázás egyébként is össznépi szórakozás volt. Ha nem indultunk időben, bizony messzire kellett gyalogolnunk, hogy helyet találjunk magunknak. A felnőtt férfiak gyerekeikkel, olykor feleségükkel együtt horgásztak. Kikészítve a sör is, hogy jó fogás legyen, úri modorban, csendesen, hogy a halakat meg ne zavarja a hangos beszéd. Mi „dugóztunk”, azaz horoggal és úszóval horgásztunk keszegre, kárászra, durbincsra, olykor még naphalra is – mikor mi sikerült (egyszer még rákot is fogott egy szerencsés társunk). Elég volt néhány méter damilt felkötni egy faágra, parafadugóból és gyufaszálból készült az úszó, egy kis ólom és horog, meggyúrt kenyér, és már lehetett is pecázni! (Nagy kísérletezők voltunk, mert nem volt ám mindegy, hogy az a kenyér piros paprikával volt meggyúrva vagy fogkrémmel!) Aztán persze komolyodott a helyzet, megjelentek az üvegbotok, sokan fenekeztek, méretes halakat fogtak – nekem nem jutott komoly felszerelésre, meg untam is az üldögélést a bot végét bámulva, hát maradtam a dugózásnál. Természetesen a horgászásnál is tudni lehetett, hogy ki a szegényebb, ki a gazdagabb – ez az akkori körülmények között persze nem sok eltérést jelentett -, de ez sohasem vont akadályt közénk. Nem alakultak ki kasztok, s ha valaki egy komolyabb „játékszerhez” jutott, azt megbámultuk – kölcsönkértük és –kaptuk! -, és együtt örültünk vele.

Ma már nincs horgász a Zagyván. Addig-addig szabályozták a medrét, míg elpatakosodott a büszke folyó. Talán hal sincs benne, de ha van is, nincs aki kifogja. Nem látok gyerekeket a Kiserdőben. A fák zömét kivágták, most telepítettek újakat, ha megnőnek, egyszer fák lesznek. Nem napoznak nyáron a gátoldalban és nem szánkóznak télen – mintha nem is élnének itt emberek. Pedig itt élnek, most is laknak a lakásokban, de már csak odabent…

Akkoriban négy strand volt Szolnokon, uraknak és hölgyeknek szauna a Tisza-szállóban, de volt kiépített szabad-strand a Holt-Tiszán és az élő Tiszán, mellette illegális nudista strand. (Kamaszként a kölcsönzőből két órára kivett kenuval idáig eveztünk fel, kukkolni - amit persze még önmagunk előtt is tagadtunk – fürödni a folyóban, kicsit vagánykodni, aztán visszatérni a Tisza-híd mellé, a kenu-kikötőhöz.) A Zagyva-gát is tele volt napozókkal, főleg, amikor kiöntött a folyó. Ilyenkor, ha nagyon megnőtt a vízszint, a vashídnál táboroztunk le, mert itt megmutathattuk a lányoknak, mennyire vagyunk bátrak – azaz az ívelt híd melyik részéről merünk még leugrani a folyóba.

Vagy a Zagyvában fürödtünk, vagy bementünk a Damjanics-strandra, a „Damiba” - de oda korán kellett indulni, mert ha későn érkeztünk, nem volt már jó hely, ahová leteríthettük volna a törülközőinket.

A „Dami” volt a legnépszerűbb strand, bent Szolnok központjában, mindenki számára könnyen elérhető helyen és áron. Négy medence, plusz fedett uszoda, kellemes árnyas környezetben. A nagymedence egyik oldalán napozóként is működő lelátó, ami a vízilabda-meccsek alatt tömve volt szurkolókkal. Itt edzett hazánk legjobb vidéki csapata, csupa irigyelten erős, széles vállú, lebarnult fiú, irigyelten szép és csinos lányokkal. De lehetett itt lábtengózni is hátul, a hálós tengópályán. Pista bácsi volt az örökös edző és úszómester – halála után szobrot állítottak neki a melegvizes medence mellett, akkor derült ki számomra, hogy olimpikon volt az öreg egykor a vízilabda-válogatottban. A nyolcvanas évekre aztán télire nagy sárga sátorkupolát is kapott a strand, hogy a hidegben is nyitva tarthasson – akkoriban még az is megérte…

Az elmúlt években gyerekeimmel visszajártunk nyaralni a megyeszékhelyre, és fürödni a Damiba – már csak árnyéka volt önmagának. Lézengtek benne az emberek: néhány öreg a forró vízben, néhány gyerek a kismedencében – aztán már ez se, eltűntek a stranddal együtt. Lebontották, ez az értékes telek a központban biztos nem marad kihasználatlanul.

Ma egy strand van összesen, a tiszaligeti – persze ma már élményfürdő! – a többit bezárták, vagy megszűnt a gyárral együtt, amelyik fenntartotta. A kenu-kölcsönző is eltűnt. Hogy a tiszai szabad-strandra járnak-e még, nem tudom. Viszont újra van a főtéren – egy percre a megszűnt uszodától - szökőkút, ami a hetvenes években is volt, majd megszüntették. Most egyenesen a járdaszintről törnek fel a vízsugarak a dísztéren – legalább van hol pancsolniuk a hőségben a kisgyerekeknek. Ez is valami…

Nem mintha nem szépült volna a város! Óriási épületek emelkednek Szolnok főutcáján! Új bevásárlóközpont, új banképületek – ez már az új élet. Csupa márvány, csupa csillogás, csupa megvehető áru – szép új világ.

Az általános iskola a lakótelep közepére épült, tőlünk két perc alatt oda lehetett érni. Hátsó udvara focipályaként is működött, ez volt legközelebb hozzánk, a kerítésen még a dedósok is át tudtak mászni. Ha focizni akartunk, de ez már foglalt volt, mehettünk a garázssor melletti „vörös salakos” pályára is – öt perc távolság -, s ha ez is betelt, még mindig kijelölhettünk botokkal, kövekkel egy kis pályát a gátoldalnál. (Valamivel távolabb, már a közforgalmi Zagyva-hídnál, a ártéren is volt két kapu, ha a víz elöntötte, vízilabdázni is lehetett…) Én csak a betonhátvéd szerepére voltam alkalmas – vagy alkalmatlan -, de azért engem is beválasztottak a csapatba, vagy ha már játszottak, akkor beállhattam valamelyikbe. Nem mintha sokat értem volna focistaként - „mindenki” tudta, hogy ki mennyit ér ebben a játékban, ki tud jól cselezni, ki az, aki „önzőzik”, ki az, aki csak bénázik... Ha a két csapatkapitány választott, akkor tudtam én is, hogy csak a vége felé kerülök sorra, amikor a jó játékosok már elkeltek. Így volt ez rendjén – ha nem is örültem/örültünk neki, elfogadtuk. De nem volt senki kiutálva, ellökdösve a pályáról! Nagy lecke volt ez, olyan mint kisiskolásként a körjátékok. Nem választhatnak ki mindig téged, hiába is akarod, de azért előbb-utóbb csak kiválasztanak téged is! Lehet, hogy keménynek, vagy kegyetlennek tűnik ez a gyermeki gyakorlatiasság, őszinteség, de sokat segített az érlelődésünkben. Aztán meg senki se volt mindenben rossz, és fordítva: mindenki jó volt valamiben. Ha nem a fociban, akkor a görkorcsolyázásban, a horgászásban, vagy egyszerűen csak jó könyveket olvasott…

Gyermekkoromban annyian jártak az iskola-udvarra délutánonként és hétvégenként focizni, hogy vastüskéket hegesztettek a kerítés tetejére – ahol bemásztunk -, hátha az visszatart minket. Nem tartott, ámbár néhány labda örökre tönkredurrant a hegyes vasakon. Amikor idén nyáron elmentem az iskola-udvar mellett, azt láttam, hogy a betonpálya középen meg van repedve, s a repedésből fűszálak kandikálnak – itt is régen focizhattak utoljára. A salakos pálya is eltűnt, s botokat se látok leszúrva kapunak a gátoldalban. Ha fociznak is valahol, annak zsivaja nem ér el a fülemig.

Télen „mindenki” szánkózott. Hogy irigyeltem azokat, akik apukájukkal együtt csúsztak le! (Egyáltalán, hogy irigyeltem azokat, akik az apjukkal élhettek együtt – de ez egy másik történet.) A gát tetejéről az ártéri fák közé beszánkózni órákon keresztül művelhető mulatság volt. És voltak igen veszélyes, jéggé gyalult pályák, amelyekről rettenetes sebességgel és nagyon messzire lehetett becsúszni! Az egyik családból – a negyediken laktak a lépcsőházunkban -, Géza bácsi a velem egykorú fiával és húgával együtt járt le, s úgy csúsztak le hármasban a legmeredekebb pályán, hogy a kis szánkóra ráfeküdt az apa, rá a Kisgéza, s a tetejébe Ildikó. Nagy mutatvány volt, többször megcsinálták! (Az öreg egyébként nagy pecás is volt, meg nagy dumás, népszerű alak a víz mellett és a Maya presszóban egyaránt. Aztán a rendszerváltással bezárt a gyár, megromlott a házassága, végül az öreg alkoholistaként halt meg. Egyszer, amikor találkoztunk, megmutatta az ingujjába rejtett kést – mert vele aztán senki sem szórakozhat! Szegény ember, pedig vele járatták a táncot és ő fizette meg az árát…)

A Zagyva-gát tetejére kőből térdig érő kerítést húztak – ez lenne a Zagyva-parti sétány – így aztán nem lehet már szánkózni. Sétálni lehetne ugyan, de a gátoldal is üres, eltűntek az emberek…

Most talán az egész háztömbben nincs annyi gyerek, mint annak idején egy lépcsőházban. A hetvenes években még új szárnyat kellett építeni az iskolához, annyi volt a beiratkozó. Egy szigorú asszony volt az igazgató, féltünk is tőle. (Szegény édesanyám, leginkább nagyanyai sugallatra, beíratott minket hittanra a templomba. Megkaptuk a könyvet azzal a szigorú meghagyással, hogy az iskolába nem vihetjük be! De persze bevittük, mert olyan szép színes volt… Aztán mehetett be anyu magyarázkodni – végül azért valahogy mégis eljutottunk az elsőáldozásig.) Voltunk mi kisdobosok, úttörők. Voltak szép tisztségeink - szakács, aki soha nem főzött semmit, dobos, aki nem dobolt, tűzmester, aki nem rakott tüzet –, de azért a zászlós vitte a zászlót, az őrsvezető jelentett és a krónikás írta az örsi naplót. Tudtuk a kisdobosok hat pontját és az úttörők tizenkét pontját. Nekünk egyszerre volt ez feladat és játék. Néha kicsit „nemszeretem”, néha izgalmasabb. Ki gyűjti a legtöbb papírt? Ezért érdemes volt küzdeni. Ki tud többet a Szovjetunióról? Hát ezért már nem annyira…

És lehetett pénzt gyűjteni. Egyforintos, kétforintos, ötforintos bélyegeket lehetett venni és szépen beragasztani a takaréklevélbe – aztán év végén egybe ideadták az egészet. Volt, hogy százhúsz forintot is összegyűjtöttem, valóságos vagyon volt ez a tízfilléres világban – én még használtam az ötfillérest és volt lyukas kétfilléresem is -, sok könyv és játék kifutotta belőle! (Hogy aztán az államnak mennyi haszna volt a sok kis pénzből, amit egy évig ingyen használhattak, az már egy másik történet.) Úgy szoktunk bele az előre gondolkodásba, az öröm elhalasztásába egy későbbi jóért, a takarékos életbe, hogy észre se vettük. Milyen jól jön ez most…

Úttörőcsapat már nincs, ne is legyen. A cserkész-csapatok azonban nem tudták betölteni az űrt, a hittan-csoportok is sok helyen kívül rekedtek az iskolán – mi marad? A bandázás és a facebook-csoport…

Ha hazalátogatok Szolnokra és végigsétálok a gáton, rádöbbenek, hogy egykor milyen édenben éltünk. Minket még a napköziből kivittek az erdőbe, hogy durr-durrosdit játszhassunk. Üvegből ittuk a tejet, ami 3,6 zsírszázalékos volt. Gyerekek voltunk, védve a felnőtt világ viharaitól. Velünk (már) nem politizáltak és minket (még) nem mérgeztek. Volt a mi osztályunkban cigány fiú is – szelíd gyerek, később rendőr lett -, meg zsidó fiú is, okos is meg buta is, szép is meg csúnya is, gazdagabb és szegényebb is – azért mégis csak egy osztály voltunk. Már közeledtünk a 14. életév felé, amikor kiderült, hogy a házunkban az egyik családnak több, még a háború előtti évekből itt maradt, kincsként őrzött Tarzan-könyve van. (Bolti forgalomból ilyen könyvet szerezni akkor elképzelhetetlen volt.) Könyörögve kértük, hogy olvashassuk! Bizony, akkor nyáron én tarzanosat játszottam az erdőben, ha épp ráértem a nagy plátói szerelemtől, amitől lángoltam és szenvedtem. És a kettő természetesen összeért: negyven kilómmal hősiesen ugráltam a fákon, hogy megmentsem szerelmes nőmet, aki a valóságban rám se hederített…

A lakótelep legutolsó, 18 emeletes házának alján volt egy felnőtt- és gyerekkönyvtár, sokan és sokat jártunk oda (de az iskolában is volt egy gyerekkönyvtár). Ha esetleg késtünk a kikölcsönzött olvasmány visszavitelével, kaptunk egy „csigát”, azaz csigás levelezőlapot felszólítással, ez elég is volt. Akkoriban még népszerű dolog volt olvasni. Én meg egyenesen faltam is a könyveket – vékony gyerek szemüveggel, hát mit tegyen? – amiből aztán elég furcsa kalandok sültek ki. Egyszer indiánosat játszottunk, és én kijelentettem, hogy én vagyok Nyomkereső (Cooper Nagy indiánkönyvéből), mire egy nálam sokkal erősebb – ami azt is jelentette akkor, hogy népszerűbb – fiú azt mondta, hogy ő meg Vadölő. Hiába tiltakoztam, később már sírtam, senki nem hitte el, hogy e kettő – sőt három, mert Bőrharisnya is! – ugyanaz az ember, és az már én vagyok! Kénytelen voltam megalkudni a tudatlan világgal…

Ma már nincs meg a könyvtár, helyén egy kis bolt van a földszinten. Nemrég a testvérem – aki most is ott él, ugyanabban a lakásban a lakótelepen – lakás-átrendezés miatt meg akart válni az évek során megvett és felhalmozott könyvek egy részétől. Amikor a szolnoki antikváriumban érdeklődtünk, kereken elutasítottak minket: semmilyen szépirodalmat nem vesznek át, mert nem érdekel senkit…

Négyemeletes bérházban laktunk, de ez a ház élettel és állatokkal teli ház volt. Több lakásban volt kalitka, nyáron madarastul kiakasztották az erkélyre őket. Nekem pintyeim voltak, papagájom, és a pincében – ami egyébként a földszinten húzódott, a lépcsőházakat összekötő folyosón – nyulakat tartottam. Gézáéknak halai is voltak a madarai mellett (csízeket és stiglincet – tengelicét – tartott), és volt egy skótjuhászként kapott, de később keveréknek bizonyult kutyájuk. A szomszéd lépcsőházban macska tanyázott, de egy családnál hörcsögök is laktak. Aztán állandóan kísérleteztük. Hol gyíkot próbáltunk tartani – megszökött -, hol imádkozó sáskát. A Zagyvából kifogott és ajándékba megkapott rák végül beledöglött a dunsztos üvegbe – de azt hiszem, ez volt a határ, amit még megengedhettek nekünk.

A gátoldalban egész nyáron hallatszott a tücsök-muzsika. A réten szöcske, sáska és többféle lepke. A bokrokban leginkább veréb – akkor még nem tartozott a védett fajok közé -, aztán csíz, pipiske, fenn a dróton pedig fecske és balkáni gerle, az erdőben varjú. Cserebogár-pajorra tavasztól őszig lehetett vadászni, az ugyanis három évig a földben tanyázik. Csak jó alaposan végig kellett nézni a földet, hol látunk kis lyukat. Abba kellett fűszálat dugni, és ha a pajor ráharapott – megmozdult a fűszál – már ki is lehetett rántani a földből. A tücsök a gátoldalba fúrt lyukban lakott, azt kiönteni kellett, de fűszállal is ki lehetett piszkálni, csak úgy tovább tartott. Pókot nem volt érdemes gyűjteni, mert kiszáradt a potroha, összeesett az egész – nem mutatott jól a gyűjteményben. Cserebogár ellenben annyi repült rajzáskor – először az áprilisi, majd a májusi -, hogy volt olyan év, hogy több, mint százat fogtam belőlük – nagy diadal volt, szegény édesanyám legnagyobb bánatára! A lótetűt harcsázáshoz kellett befogni, a szarvasbogarat meg csak azért, mert ritka volt és lenyűgözte képzeletünket, mint az orrszarvú bogár is.

Nagyon fontos érteni, hogy mi szerettük a természetet, az állatokat, a bogarakat is, és kíváncsisággal közeledtünk hozzájuk. Nem kínoztuk őket, nem téptük ki a lábukat. A gyűjteménybe szánt pillangókat, rovarokat először meg kellett ölni, és csak azután feltűzni, hogy ne szenvedjenek. A halakat megettük, a békákat figyeltük, de soha nem piszkáltuk őket csak úgy, játszásiból. Még a durbincs-halat - amit pedig se megenni, se a folyóba visszadobni nem lehetett, mert pusztította a többi hal ikráját, legalábbis mi így tudtuk -, szóval még azt is csak fejbe vertük, hogy ne kínlódjon, és úgy dobtuk ki a partra.

Én meg különösen is szerelmese lettem az állatoknak, talán ezért is jelentkeztem Törökszentmiklósra, a mezőgazdasági szakközépiskolába, állategészségőr szakra. Aztán persze kiderül, hogy ez tévedés volt, a papagáj etetése nem ugyanaz, mint bemenni egy ezres telepre (azért hívták így, mert tíz hosszú ólban tízszer száz anyakoca élt, fialt), s ott a kismalacokat órák hosszat herélni…

Most is erdő mellett lakunk, egy kisvárosban. Gyerekeim kimehetnének a fák közé – de nem mennek, kiűzni se lehet őket oda. Villanypásztor vigyáz rájuk: a tévé és a számítógép. Az osztálytársaikkal is azon keresztül beszélgetnek, „csetelnek”. Nem volt és már nem is lesz se növény- se rovar-gyűjteményük – ilyen „környezetvédők” lettünk, nem bántjuk az állatokat. Soha nem akartak megszelídíteni egy gyíkot se. A macskák csak átjáróháznak használnak minket, mivel nincs kutya a kertben. Talán ugyanez a helyzet Szolnokon is, a lakótelepen. A gyerekek ott is ülnek a gép előtt – ezért nincs kitaposva út a gátoldalra, ezért szerelhették le mind a négy ping-pong asztalt. A tücskök megmaradtak…

Éden volt, sivataggá lett. Nem kívülről, a fák most is állnak, a fű zöld, s az árvízzel talán a halak is visszatérnek. Csak az ember veszett ki a tájból, felnőtt és gyerek, aki a természetben élve és a természet által megtanulná szeretni, elfogadni, gondozni ezt a földet, és ezen keresztül önmagát és felebarátját. Ilyen lett a szívünk: betonkemény sivatag, némi festett látványossággal. De még folyik a folyó, még állnak a fák, még ciripelnek a tücskök – még semmi nem zárult le. Még mindig van visszaút. Vagy talán nem is vissza, hanem előre. Nem terméketlen nosztalgiázásba, hanem örömteli megélésébe mindannak, ami még megmaradt bennünk és közöttünk…

2010. M.I.N.D.