Jegyzetlapok 45. (A lelkiismeretről)
Nagyon sokan nem értik, mi a lelkiismeret. Felnövekedésünk során ugyanis kialakul bennünk egy „felettes én” a szüleink, a család és a társadalom elvárásaiból, biztatásaiból és tiltásaiból – ez azonban nem a lelkiismeret.
Ez a mi pszichénk, a belső valónk része, míg a lelkiismeret az örökéletű lelkünk – ami szellemi valóság – sugallata, „csendes halk hangja”. A pszichénk, benne az ösztönénünk és a felettes énünk nagyon hangos. Telve van a világgal (a szemek kívánságával, a test kívánságával és az élet kevélységével) és egy megtanult társadalmi etikával, amiben szükségszerűen keveredik a jó és a rossz. Az örökéletű lelkünk sugallata halk, csendes, meg kell tanulni figyelni rá. (Ámbár, amikor növekvő bűneink miatt már haldoklik, akkor elég hangossá tud válni, ezért számolnak be a nagy bűnök után sokan bűntudatról, lelkiismeretfurdalásról, belső keserűségről. lehangoltságról…) Belső életünkben a felettes énünkkel nagy vitákat, beszélgetéseket tudunk folytatni, és ha keresztény nevelést kaptunk, mindezt könnyen Isten hangjának, vezetésének gondolhatjuk. (Így válnak jószándékú emberek hamis prófétákká.) Az örökéletű lélek sugallata nem ilyen, bár ő is szeretne inspirálni minket, hogy a jót tegyük, a rosszat pedig elutasítsuk. Meg kell tanulnunk elcsitítani magunkban a világ zaját, hogy felfoghassuk az örökéletű lélek sugallatát és a helyes lelkiismeret megerősödhessen bennünk…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
