Betlehemi történetek - Ráchel siratja gyermekeit
Nem akarok erről beszélni. A Mindenható megfizet majd nekik minden gonoszságukért!
Gyönyörű kislány volt az unokám. Eszternek hívtuk, a királyné után, aki egykor megmentette a népet, és úgy is nézett ki, mint egy kis királylány. Már majdnem kétéves volt, amikor…
Az apja persze fiút akart, ilyenek a férfiak, de aztán Eszterke levette a lábáról pillanatok alatt. Nemcsak őt, mindenkit!
Gyönyörű kislány volt, hosszú szőke göndör hajjal, egy kis csoda a barna gyerekek között. És milyen ügyes volt, tett-vett, velünk együtt. Hallani is gyönyörűség volt, ahogy a vékony kis hangján együtt énekelt a lányommal, miközben dolgoztunk a szobában!
Amikor az apja jött haza a mezőről, már futott is elé: abba, abba, apukám - a vejem meg eldobott kaszát, kapát, felkapta őt az ölébe, nyakába, úgy nyargaltak körbe az udvaron. A kislány meg csak nevetett, kacagott…
Aztán jöttek a katonák és körbevették a mi kis falunkat, Betlehemet. Minden utat elzártak, aztán minden házat átvizsgáltak, minden családot kikérdeztek.
Nem tudtuk, mit akarnak. Nem tűntek különösebben fenyegetőnek, gondoltuk, biztos valami gyilkosokat keresnek. Három idegen után érdeklődtek, akik erre járhattak, tevével, esetleg szolgákkal, hol voltak, kinél szálltak meg, ilyesmi.
Mondtuk, voltak ilyenek, a nagy összeírás idején, amikor a császár parancsára összeszámolták a népet, akkor mindenféle ember megfordult itt. Nagy felfordulás volt, néhányan jól kerestek vele, mások meg féltek, hogy mi lesz ebből, mert a Tóra tiltja a népszámlálást, de hát ezt a rómaiak akarták, nem mi! Az Úr tudja ezt, a rabbink is ezt mondta, és ő bölcs ember: ez nem a mi bűnünk, nem lehet bajunk belőle, nem kell ellenállnunk.
Így aztán válaszoltunk szépen minden kérdésre, ki hol volt, kinél ki szállt meg, hány gyerek van a családban, ki ment el, ki maradt itt, a katonák meg felírtak mindent. Gondoltuk, talán Heródes is népszámlálást akar, de megnyugtattak minket, hogy erről szó sincs. Meg aztán, máshová nem is mentek, csak hozzánk, így megnyugodtunk.
Ki láthatta volna át ezeknek a katonáknak a gonoszságát! Hiszen nem is rómaiak voltak, hanem a mi fiaink, Heródes király katonái! De meg is veri őket az Isten, mint ahogy megverte a királyt is, akinek férgek zabálták szét a testét, úgy került a földbe, sohse legyen nyugodalma!
Amikor mindennel végeztek, azt mondták, gyűljön egybe az egész falu, a család minden tagja, a legkisebbtől a legnagyobbig, a ma született kisdedtől a legöregebbekig, hát kimentünk. Az én gyönyörűségem is ott lovagolt az apja nyakában, onnan nézelődött.
Nem is tudok erről beszélni!
Akkor ezek a szörnyetegek azt mondták, hogy minden kétévesnél kisebb gyereket elvisznek, ez a parancs.
Na, erre már felzúdultunk. Hogy adhatnánk oda a gyerekeinket! Jó részük még az anyja tejét issza, de aki már nem, az se élhet nélkülünk.
A százados meg kihúzta a kardját és a feje fölé emelte. – Emberek – mondta -, ne álljatok ellen, mert nektek is bajotok lesz. A kölykeitek sorsa már elvégeztetett, a király parancsára. Ne akarjátok követni őket a sírba!
Szólni se tudtunk, hát miről beszél ez az ember?
Aztán megtudtuk. A katonák kezdték kirángatni a kicsinyeinket a kezeink közül. Szerencsétlen kis ártatlanok sírtak, mi meg védtük őket, ahogy tudtuk. Volt, aki követ ragadott, mások a két kezükkel védték a gyereküket. A vejem is magához ölelte a kicsit, úgy futott vele ki a tömegből, de nem jutott messzire. Egy katona úgy lesújtott rá a kardjával, hogy véresen hullott a földre. Az én ártatlan kicsikémet meg csak kitépték a karjai közül…
Ott ölték meg, az apja szeme láttára!
El sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen gonoszság létezik a földön! Ezek a gyilkosok – bánjon velük úgy az Úr, ahogy ők bántak velünk -, minden kisgyereket megöltek kétéves korig, s aki védte volna őket, azokat is mészárolták!
Izrael színe-virága hullott el aznap. Soha többé olyan gyönyörű, okos kislány nem születik a világra, mint a mi kis Eszterkénk! Aki csak látta, boldog volt, és örült az életnek!
Szegény vejem hónapokig nyomta az ágyat, de azóta se lett ép teljesen. A lányom meg, a szerencsétlen, meddővé vált, testében, lelkében. Csak ül a szobában. Ha szólnak válaszol, ha mondanak valamit, megteszi, a munkát elvégzi, aztán csak ül. Néz maga elé, nem szól, nem eszik, csak gyengül és hervad.
Nem felejt a szerencsétlen, nem tud felejteni, de nem felejtek én sem, még ha nem is mutatom. Bemegyek a zsinagógába a többiekkel együtt, az asszonyok oldalára, imádkozom, ahogy kell, kérem a Mindenhatót, hogy könyörüljön rajtunk - mert az életnek mennie kell tovább. De az imáimhoz hozzá teszem, hogy azoknak, akik ezt tették velünk, azoknak ne legyen részük az életben, se most, se az örökkévalóságban! Ha tilos - ha nem, ha szabad - ha nem, még ha az életem is rámegy, de minden alkalommal megátkozom őket, meg én! Az Úr igazságos! Heródes elevenen elrohadt, ez Isten büntetése, de ez legyen a katonákkal is, akik ezt tették velünk.
Mondták már nekem, hogy hagyjam abba az átkozódást, az Úr irgalmas. Nem bánom én, legyen irgalmas, de ha én ott állhatok a trónszéke előtt, még ott is a megbüntetésüket fogom követelni!
Azóta hiszem azt is, hogy van feltámadás, ahogy némelyek mondják. Meghalok, mert ez a sorsunk, de az Úr irgalmas! A mi kis angyalkánk, Eszterkénk ott vár minket Ábrahám kebelén, és ott majd újra együtt fogunk énekelni, a lányom és a vejem, a kis unokám és én…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
