Jegyzetlapok 13. (Bűnbánat helyett)
Amikor Isten meg akar újítani, a tisztulás útjára vezet, aminek az első lépése a bűneink felismerése és a bűnbánat tartása. (Ahogy Keresztelő János meghirdette az egész nép számára: tartsatok bűnbánatot…) Ezt teszi hazánkban, amikor leleplezi bűneinket, hogy megláthassuk azokat és bűnbánatot tarthassunk. Nehéz azonban tisztulás útjára lépni, ha olyan mélyen azonosultunk a bűnt elkövetőkkel, hogy egész identitásunkat veszélyezteti, ha elismerjük a bűnöket. Ezért védekezünk, makacsul, egészen a megátalkodottságig – pedig ha a bűnbánat elmarad, akkor Isten segítő, megújító kegyelme sem lesz más, mint a sivatagban eltűnő vízforrás. Az ember rendkívül leleményes, ha önmagát kell igazolnia:
- Tagadásban maradunk: nem is követtük el ezeket a bűnöket! Most, amikor nagyon sok bűnről lehull a lepel, még a fejünket is elfordítjuk, ha ez szóba kerül...
- Kivetítjük (projekció): Nem is én haragszom rá, hanem ő rám, nem is én gyűlölködöm, hanem ő! Mint a kisgyerekek: nem én voltam, ő kezdte, visszaütött…
- Karaktergyilkosság: amit én tettem, az semmi, ami ő tett, vagy tesz, vagy tenni fog, az sokkal rosszabb. Ő csak igazán a gazember! Majd csak nézzétek meg!
- Mentegetés: Más is megtette, te is megtetted volna! Mindenki ezt csinálja, ilyen az élet, különben is, minden törvényes volt…
És így tovább… de hová vezet mindez?
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
