Jegyzetlapok 1.: (Csontkukacok)
Egy emlék a korai éveimből arról, hogy milyen lenézettnek és megalázottnak lenni.
Szegények voltunk, ámbár a szolnoki lakótelepen mások se voltak sokkal gazdagabbak. (Na jó, a ’70-es évek vége felé már nyílt az olló, voltak, akik eljutottak „jugóba”, „cseszkóba”, mi meg sehová… illetve, amíg anyu élt, addig nyáron a Balatonra szakszervezeti táborba, de a halála után ez is megszűnt, maradt nagyi nyugdíja hármunknak, meg az árvajáradék…)
Akkoriban még sokan pecáztak a Zagyvánál, én is, általában csak kenyérrel, de ha néha rábukkantam egy dögre a „sínen túl” a mezőn, akkor abból kiszedegettem a csontikat (légylárvákat), mert az nagyon jó csali volt. Ennek aztán híre ment, és mások is kértek, volt, aki még fizetett is érte, tíz forintot. Örültem, az tíz gombóc fagyi ára volt…
Egyszer aztán az egyik osztálytársam – talán hetedik osztályosok lehettünk, ők a jobb módúak közé tartoztak -, szólt, hogy hozzak neki csontkukacot, ad tíz forintot. Én meg vittem neki, fel a második emeletre.
Becsöngettem, kijött az ajtóig, de nem hívott be.
Azt mondta, ne menjek beljebb, mert büdös vagyok, kijön a pénzzel.
Kihozott egy huszast, aztán becsukta az ajtót.
Többet nem üzleteltem csontkukacokkal.
(Sípos (S) Gyula)
