Sípos (S) Gyula: Betlehemi történetek - A tehén, aki mindent tudott
Amikor kis üsző voltam, éretlen bakfis, aki ugrándozik a réten, csak álmodoztam arról, hogy majd én is olyan leszek, mint anyám, a bölcs öreg tehén, aki hosszú évek óta táplálja a világot tejével. Hogy engem is úgy fognak becsülni, tisztelni és szeretni, mint őt, akit naponta szolga kísért a mezőre, aki vigyázott rá, tisztogatta, etette, aki tisztán tartotta lakosztályunkat, ami, hisz tudjátok, nagyobb, mint a ház, amiben az emberek laktak.
Anyám oktatott és nevelt, ő avatott be az élet rejtelmeibe. Amikor kistestvérem született, egy bikaborjú, ő figyelmeztetett, hogy ne melegedjek vele össze túlságosan, mert a kis bikákat elviszik, nem maradhatnak köztünk. Nem alsóbbrendűek, anyámtól távol állt minden gőg és felsőbbrendűség és szerette a fiait is, mint ahogy később én is, de tudta, mi a világ rendje, a bikáknak egy bizonyos kor után menniük kellett.
Eljött azonban az idő, amikor nekem is be kellett teljesítenem a küldetésemet. Anyám talán látta rajtam, talán megérezte, de napokkal előtte szólt, hogy készüljek, mert el fognak vinni, hogy én is foganjak, s megszüljem a kis borjaimat, s így felfakadhasson a tejforrás bennem, ami táplálja a világot.
Így volt, s így van ez máig. Most én vagyok a lakosztály matrónája. Többször szültem, egyszer ikreket, akiknek csodájára járt az egész világ, s áldottnak mondták még az engem kiszolgáló embereket is, hogy együtt élhetnek velünk.
No igen, az emberek. Ezek a furcsa lények, akiknek csak két lábuk van, de mégsem madarak – hogy ezek hogyan élnek, mit csinálnak, amikor nem kell minket kiszolgálniuk, arról keveset tudtunk, egészen a nagy esetig, amiről beszélni fogok nektek. Hiszen megkülönböztetni is alig lehet őket! Több bőrt hordanak magukon, amiket ruhának hívnak, ezeket hol le-, hol leveszik, értelem nélkül. Bőrük csupasz, fejüket takargatják, pedig ott legalább szőrösek, de ott meg olyan sörényük van, mint a lovaknak. Ráadásul mintha sohase tudnának csendben lenni és nyugodtan kérőzve gondolkodni a világ dolgain. Nekik is vannak kisborjaik, itt futkároznak közöttünk, de hogy ezek hogyan jönnek a világra, az is rejtély maradt mindannyiunk előtt.
Nemrég azonban nagyon sok kérdésemre választ kaptam. Két ember állított be hozzánk egyik nap, egy fecsegő, oktondi szamárral. Alkonyodott, már mind hazajöttünk a mezőről, elláttak minket, friss szalma volt alattunk, s széna a jászolban, hiszen ebben az időben odakint csak sovány koszton lettünk volna. Megfejtek és elláttak minket, s épp elcsendesült minden, amikor megérkeztek hozzánk. A csacsit bevitték hátulra, amit jól is tettek, mert rögtön láttam, hogy nehezen elviselhető alak, jobb, ha nem zavarkodik itt nekünk éjszaka. Az egyikük, a bikaember fészket készített szalmából – valami közük csak lehet a madarakhoz, jól sejtettem én -, aztán levetette a felső bőrét, s azt ráterítette, a másik pedig lepihent rá. Én meg figyeltem, mert éreztem én mindjárt a jó szaglásommal, hogy a másikban, a fiatal üszőemberben egy kisember él, aki hamarosan elő akar bújni. Gondoltam is, szegény kis üszőember, ennél még az első borjú lesz, nem fog könnyen menni - de majd én segítek neki, megmutatom, hogy kell állni, feküdni, mikor szóljon ki a személyzetnek, hogy jöhetnek segíteni, lecsutakolni puha szalmával a kicsit…
Semmi nem így történt! Én azt hittem eddig, hogy mindenki fájdalommal szül! A szolgák körülállnak ilyenkor, biztatnak, némi hangzavar, ahogy nálunk is mindig, amikor segítenek előbújni a csöppségnek, megtörölgetik, aztán odatámogatják a hátsó lábaimhoz, hogy rátaláljon az életadó tejforrásra. Ez a normális, mindig így történik – de nem az embereknél!
Először is, hozzájuk nem jött senki. Ketten halkan beszélgettek, néha közösen énekeltek ezt ők imának mondják, ilyet hallottam már máskor is. Aztán csend lett, a kis üszőember lefeküdt, a bikaember meg ült mellette, fogta a mellső lábát, amit ők kéznek neveznek, kicsit hajlongott, mormolt magában, tán ez is ima volt, csak másfajta.
Amit most mondok, az úgy volt, ha hiszitek, ha nem, bármilyen hihetetlen is. Egyszer csak kivilágosodott a barlang, de a fény valahogy a két ember felől sugárzott szét és teljesen beburkolta őket. Megakadt a számban a falat, úgy meglepődtem! Sok mindent láttam már, de ilyet, ami még a békés kérődzésemet is megszakította, még sohasem. Hát még, amikor elhalványult a fény, s látom ám, hogy már ott van a kezükben a kicsi kis ember, az újszülött, akkorka se, mint egy mezei nyuszi, de már bőrökbe takarják, s aztán az üszőember a mellső lábai közé emeli és úgy eteti a kicsit.
Még egy ilyen teremtménye nincs a világnak! Most már tudom, miért takargatják úgy magukat a bőreikkel! Szégyellik, hogy ilyen sete-suta lények, se nem madár, se nem állat, csupaszok, és ráadásul felül hordják a nagy táplálót és nem lent, ahol mindenki más!
De itt még nincs vége! Mert ezután, amikor már semmi szükség nem indokolta, olyan emberjárás következett, amilyet még nem láttatok, de még mi se! Szárnyas emberek jelentek meg a lakosztályunkban – megjelent a madár-rokonság, hát ki látott már ilyet! Aztán jöttek a pásztorok, aztán meg mindenféle népek furcsa állatokon, ha hiszitek, ha nem, azoknak meg púpos volt a hátuk és olyan csámpásan lépkedtek, hogy azt hittem, mindjárt orra buknak!
Na, most már tudom, hogy miért különülnek el az emberek házakban és miért rejtik magukat bőrök mögé. Gyámoltalan, félresikerült lények ezek, akiket nekünk kell táplálnunk, hogy egyáltalán életben maradjanak. Talán ezért kímélte meg őket a Teremtő a szülés kínjaitól, hiszen ki se bírnák. Mi erősebbek vagyunk, szebbek és többet bíztak ránk, talán ezért kell szenvednünk is – ki tudja?
