Sípos (S) Gyula: A szamár, aki nem értett semmit
Szívesen mesélek, amikor megkérnek rá, hiszen olyan sok helyen jártam, olyan sok mindent láttam, mint kevés szamár a világon. Nem dicsekvésként mondom, de jártam sivatagban, vittem embereket erdőben, még csatában is részt vettem. Azt nem értem, miért pont arról a bizonyos betlehemi útról kérdeztek, ahol aztán semmi izgalmas nem történt, de a kedvetekért elmondom, aztán majd valami izgalmasabbat is mesélek…
Akkoriban Názáretben volt a törzshelyem, mondhatjuk így. Fiatal voltam, erős és öntudatos szamár. Megmondom nektek, még ha szerénytelenségnek hangzik is, hogy engem már akkoriban sem lehetett csak úgy ide-oda rángatni. Mások ezt talán makacsságnak gondolnák vagy önfejűségnek, pedig én egyszerűen csak elvártam, hogy úgy bánjanak velem, ahogy azt egy tisztességes szamárral illik. Persze, akik rosszul viselkedtek, azokkal én sem voltam barátságos, aztán persze rossz híremet keltették, de ezzel csak magukról állítottak ki bizonyítványt!
Na mindegy, elég annyi, hogy a béristálló, amelyik foglalkoztatott, engem olcsón adott bárkinek, aki hajlandó volt elvinni. Így történt, hogy az az ács ember is kibérelt, akinek a feleségével kellett Betlehembe mennie. Először valami buta bájgúnár ostoba szamarat akartak rásózni, aki bárkinek bármit megtesz, már csak az asszony miatt is, akin látszott, hogy hamarosan kiscsikója születik, de azt nem tudta kifizetni, így aztán rám maradtak.
Hogy néztek ki? Olyan nagyon nem néztem meg őket – hát úgy néztek ki, mint minden ember. Az asszony fiatalka volt, látszott, hogy ez lesz az első szülése, de nem drámázta túl a dolgot, ezt javára kell írni. Kedves volt, szelíd, csendes. Velem jól bánt, megsimogatott… Szerintem érezte, hogy én is ugyanolyan nemes természet vagyok, mint ő. Így aztán, hogy ennyire egymásra találtunk, és ő megértette az én méltóságomat, én is szépen bántam vele, nem hánykolódtam alatta. Mondjuk a férfit azért próbára tettem, hogy mit tesz, ha hirtelen megállok, eszegetek egy kicsit az út szélén, hiszen mégis csak jár nekem is egy kis friss zöld, ha már őket cipelem, de ez az ember megértő volt, nem rángatott, nem ütlegelt, megvárta, míg harapok egyet, akkor ez rendben van, békében tettük meg az utat.
Különben kis pille asszonyka volt, könnyű, súlya alig, én meg erős voltam akkoriban, kétszer akkora súlyt is nevetve elvittem volna a hátamon. Az ember is erős volt, nem mondom, felrakta az asszonyt a hátamra egy pillanat alatt, de aztán leginkább csak sétált mellettünk, s még inkább többször megállított, mint kellett volna, hogy nehogy eltörődjön az úton a felesége.
Máriának hívták, persze, hogy tudom, annyiszor kérdezték már, nem vagyok én bolond! De ugyan minek kellene nekem megjegyezni minden ember nevét, akivel együtt dolgoztam? Az egyik József, a másik Jonatán, a harmadik Dávid – és akkor mi van? Ők talán megjegyezték az én nevem? Két ember, egy nő meg egy férfi, szegényes ruhában, semmi különöset nem tettek, csak mentünk egyik helyről a másikra. Én rendes voltam velük, akár ki is válthattak volna a szolgaságból, elvihettek volna magukkal, de nem tették… Adtak egy kis gyümölcsöt, lekefélték a szőrömet, megitattak, megetettek – hát nem így kellene ennek lennie mindenkivel és mindenkor? Milyen szomorú, hogy emiatt, mint valami különlegesség miatt emlegetni kell őket…
Jól van, tudom, hogy nem ez érdekel benneteket, hanem az istálló, meg a pásztorok, meg a minden, amiket híresztelnek. Így volt, istállóban szült az az asszony. Nagy dolog, mi talán nem istállóban születtünk? Én nem kerítenék olyan nagy feneket ennek a dolognak! Megmondom, hogy akkor se figyeltem olyan nagyon rájuk. Mégis csak egész nap úton voltam, terhet cipeltem, örültem, hogy pihenhetek! Kitettek elém a jászolba egy kis szénát, ettem bóbiskoltam, aztán már csak a hirtelen világosságra figyeltem fel, meg hogy valakik énekelnek ott körülöttem. Hát már aludni se hagyják a fáradt munkást? Csak pazarolják a drága lámpaolajat a mulatozásra… hamarosan azonban újra csendesség lett és sötétség én pedig visszaaludtam. Ha egyszer fáradt voltam, a test megköveteli a magáét!
Később aztán mesélték, hogy angyalok jelentek meg, amikor az a gyerek megszületett, attól lett fényesség és ők énekeltek. Lehetséges persze ez is, de azért őrizzük már meg a józanságunkat, ki is terjeszti ezeket a történeteket? Például egy tehén, aki állítólag ott volt az istállóban -könyörgöm, egy tehén! Még hogy ő melengette a kisbabát a leheletével – no hiszen!
Na meg a pásztorok, azokról aztán tudnék mesélni, volt velük dolgom nekem is épp elég! Durva népek, egyszer rám is kutyákat uszítottak, amikor nem azt tettem, amit mondani méltóztattak, mert ezek ilyenek, kiabálósak, verekedősek, tolvajok, aztán ezek mesélnek angyalokról – ugyan már! Hogy azok küldték őket az istállóba, mert ugye az angyaloknak nincs jobb dolguk, mint éjszámra pásztorok után kajtatni a pusztában, hogy jöjjenek már kisdedet nézni… engem meg csak úgy odébb taszigáltak, mintha senki volnék, hogy elférjenek. A tehenet bezzeg nem bántották! Nem akarok én ezzel semmit se mondani, de talán mégse véletlen, hogy a tehén azt mondja, amit ők, nem is merne mást mondani, nincs neki ahhoz elég öntudata.
Javukra legyen mondva, az újszülött előtt végre ők is elcsendesültek…
Szép kis baba volt, már amennyire egy embergyerek szép lehet, mégse szamár, ugye. Azt mondták, hogy szép, miért is ne hinnék nekik?
Ennyi volt. Reggel aztán jöttek-mentek az emberek, látogatók, nézelődők, néhány nap múlva pedig valami rokonság elvitte őket egy másik helyre. Hogy velem mi lesz, az senkit sem érdekelt, ugyan ki törődik a szegény munkás szamárral? Átvittek a béristállóba, aztán már mehettem is tovább, új munka, új cipekedés, vége a békés napoknak! De jó is, hogy így történt, mert úgy hallottam, hogy volt valami gond azzal a családdal, jöttek hozzájuk mindenféle emberek, még tevékkel is, tán kémek voltak vagy árulók, én nem tudom, de az biztos, hogy a családnak el kellett menekülni, tán Egyiptomig meg se álltak. Azóta se hallottam róluk.
Na de ezt hallgassátok meg, egyszer Arábiába kellett mennem, s tudjátok, milyen kincseket pakoltak fel a hátamra? Tudatlan népség, elmesélem nektek…
