Sípos (S) Gyula: Mózes (a teljes szöveg)

„De olyan próféta nem támadt többé Izraelben, akit az Úr színről-színre ismert volna és aki Mózeshez hasonló lett volna azoknak a jeleknek és csodáknak tekintetében, amelyekkel őt elküldte, hogy hajtsa végre Egyiptom országában a fáraón, s annak minden szolgáján és egész földjén, meg mindazon hatalmas erő és nagy csodajel tekintetében, amelyet Mózes egész Izrael szeme láttára véghezvitt.” (MTörv 34,10-12)

Kitett gyerek vagyok.
Talán ezért maradtam mindig kívülálló.
Anyám tudta, ha fia lesz, a halálra szüli, nem az életre.
Kemény volt az egyiptomi parancs: minden zsidó újszülöttet, ha fiú, meg kell ölni.
Így aztán anyám lányt akart megint, a Mindenható azonban nem hallgatta meg imáját…

Az egyiptomiak ennyire féltek tőlünk. Mi meg tőlük. A félelem pedig – közhely, de igaz -, rossz tanácsadó.

Megölheti-e az anya méhe magzatát?
Anyám nem volt képes rá. Rejtegetett, amíg tudott, három hónapig, de ugyan hová lehet elrejteni egy síró csecsemőt?

Az egyiptomiak elől még tán el lehetett volna, de saját magunkól nem. Azoktól, akik féltek, hogy a csecsemő bajt hozhat rájuk. A saját népünk vénjeitől nem lehetett elrejteni, akik azt mondták: el kell engedni ezt a gyereket, majd jönnek a könnyebb idők, ez csak átmeneti állapot, anyám fiatal még, szülhet másik fiút, amikor majd Adonáj újra ránk mosolyog, ezt a gyötrelmet úgysem tűri sokáig…

Ebben mondjuk igazuk lett, ha ugyan: mi az a néhány évtized a világ évezredeihez képest?
A nép vénjeinek, akik már eleget éltek, semmi, anyámnak azonban egy örökkévalóság…
De mit tehetett mást?
Eleresztett, ha nem is szakadékba, nem is hóhér kezébe, de vízre eresztett, kitett egy kosárban a folyóra, nővéremet meg odaállította, hogy lesse, mi történik velem.

Jó, ezt már unásig meséltem, jött a fáraó lánya, meghallotta, hogy sírok a nádasban, odaküldte a szolgálólányait, azok kihalásztak a vízből – ezért is lett a nevem Mózes, azaz „vízből kihúzott” -, a nővérem meg, aki leste, hogy mi történik, rögtön szólt, hogy ő ismer egy szoptatós anyát, aki megetetheti, így kerültem vissza szülőanyámhoz, s maradtam ott három évig, ingajáratban a palotával, míg végül végleg odakerültem, a fáraó lányának fogadott gyerekeként, szolgájaként.

Így lettem kétlaki ember.
Zsidónak túl egyiptomi, egyiptominak túl zsidó, sehová se tartozó, bizonytalan ember.

Melyik volt az én anyanyelvem? Beszéltem héberül, ahogy egy kisgyerek beszél, a konyha és az asszonyház nyelvén, meg amit itt-ott összeszedegettem. Beszéltem egyiptomiul, először a lányház nyelvét, aztán a szolgákét és papokét, akik oktattak mindenféle tudományra – de a nép nyelvén, mindkét népén, keresnem kellett a szavakat. Mondtam is az Úrnak, amikor megszólított a hegyen, amikor lángolt a csipkebokor és újra lángra gyúlt a már rég kialudt, kihamuzott szívem: Kérlek, Uram, nem vagyok én a szavak embere, sem tegnap, sem tegnapelőtt nem voltam az, sem azelőtt, mielőtt szolgáddal beszéltél volna. Nehéz ajkú, nehéz beszédű ember vagyok én…
De az Úr nem hallgatott rám, amin egyáltalán nem lepődtem...
Most jön, amikor már letelepedtem, beilleszkedtem, feleségem és gyerekeim vannak? Amikor azt hihetem, hitethetem el magammal, hogy valahol otthon vagyok?
Nem is lett több otthonom soha többé. Az Úr – áldott legyen a neve mindörökké -, ugyan megígérte, hogy majd a Kánaán, a tejjel-mézzel folyó föld lesz az, az „Ígéret földje”… de aztán oda se mehettem be…

Szóval az Úr azt mondta, amikor kértem, hogy ne engem küldjön: Ki teremtett szájat az embernek, vagy ki tesz némává és süketté, látóvá és vakká? Nem én, az Úr? Menj tehát, én pedig a száddal leszek, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!
Könyörögtem: Kérlek, Uram, küldj mást, ha valakit küldeni akarsz!
Erre megharagudott rám, felemelte a hangját, úgy mondta: Áron, a te levita bátyád ékesen szóló. Íme, ő eléd fog jönni, és ha meglát, szívből fog örülni. Beszélj majd vele, add szájába szavaimat, és én a te száddal és az ő szájával leszek, s megmutatom nektek, mit kell tennetek! Ő beszél majd helyetted a néphez, ő lesz a te szád, te meg olyan leszel neki, mint az Isten. Vedd kezedbe ezt a botot is, s vidd végbe vele a jeleket, amiket mondtam neked, hogy megcselekedd!

Áron, a bátyám… Igen, volt bátyám, mielőtt elmenekültem, sok évvel ezelőtt. Volt nővérem, volt anyám, volt népem, kettő is, vagy egy se, aztán elfutottam, aztán Jetró befogadott és azt gondoltam, hogy íme, itt az új népem, a harmadik, akik elfogadtak, akik munkát adtak, akik megbecsültek, ahol családom lett…
És most megint mennem kell, vissza oda, ahol senki se vár. Ugyan miért várna engem vissza Áron, akinek csak bajt hoztam a fejére?

Így lettem megint hontalan.
Csak a szívem, a kihűlt szívem, az dobogott hevesen.

Mint ifjú koromban, amikor a helyem, az életem kerestem a palotában s a mezőn.
Ki vagyok én? A befogadó anyám szerint egyiptomi, akit ő a rokonságába vett, akit taníttatott, aki értette a hadi tudományt, a csillagokat és az isteneket… Na de ki voltam én a többi gyerek, a többi tanuló, a többi katona és tanítvány között? Csak lenézett rabszolgagyerek, akit egy nő szeszélye magasba emelt, de aki ugyanolyan gyorsan, ahogy felemelkedett, le is zuhanhat. Csak egy kis zsidó. Vagy éppen nagy, mert a jó koszton én is megerősödtem és álltam a sarat testben, lélekben tudásban bárkivel!

Szülőanyám szemében pedig voltam és lettem: héber a héberek közül, akit a nyolcadik napon körülmetéltek, aki szép és okos, aki majd sokra viszi és majd könnyít a népe helyzetén is, aki befolyásos ember, jó helyen él, még a fáraó elé is odaengedik, hát nem az Isten ajándéka ez a népünknek?
Hanem amikor meglátogattam, a többi gyerek elkerült. A nagyobbak kémnek, korcsnak mondtak, a vének szerint pedig tisztátalan ember voltam mindenestül, aki sem a szokásokat nem ismeri, sem a kellő tiszteletet nem adja meg nekik.

Ki voltam én? Egy héber, aki egyiptomi akart lenni, vagy egy egyiptomi, aki héber akart lenni?

Felnőttem, megerősödtem és semmire nem vágytam jobban, mint hogy befogadjanak. Hogy megszeressenek. Akár mindkét helyen, de az egyiken legalább…No meg, hiszen ifjú voltam, hogy felnézzenek rám, hogy én legyek a nagy segítő, akinek majd megköszönik…

Azokban a napokban egyszer kimentem a zsidó testvéreimhez. Láttam sanyargatásukat, láttam éhezésüket, s láttam, ahogy egy egyiptomi felügyelő veri az egyik héber testvéremet. Elfogott az indulat, leütöttem.

Na jó, előtte szétnéztem, lát-e valaki, de esküszöm, hogy megölni nem akartam! Leütöttem, s amikor kiderült, hogy halott, elrejtettem a homokban. Féltem is, mert halálért halál jár, ha kitudódik én se menekülhetek, de azért… mégiscsak megmentettem egy atyámfiát!
Másnap aztán ismét kimentem, visszatér a kutya a hányásához, nyugtalanul, mert a bűntudat gyötört, hogy megnézzem, jó mélyre tettem-e a testet. Nem messze meg két atyámfia épp verekedett...

- Miért ütöd felebarátodat?
- Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Talán meg akarsz ölni, ahogy tegnap megölted az egyiptomit?

Ennyi volt az összes beszéd, de ez a néhány szó halálra ítélt engem.
A testemet és lelkemet, a szívemet épp akkor, amikor arról álmodoztam, hogy nagy leszek, fejedelem és bíró, és szeretni és tisztelni fognak.

Menekülnöm kellett, s én futottam, egészen Midiánig, egészen Jetró házáig, és közben eltemettem, hamuvá égettem a szívem, minden vágyával és indulatával együtt, és így éltem, míg Adonáj, az Ő végtelen irgalmával a csipkebokorból újra életre nem keltett.

*

„Amikor úton volt, a szálláson eléje állt az Úr, és meg akarta őt ölni.” (Kiv 4, 24)

Az égő csipkebokor csodája után elmentem apósomhoz, Jetróhoz és elmondtam neki, hogy visszatérek testvéreimhez Egyiptomba, hogy lássam, élnek-e még. Mehetek bátran, mert meghaltak, akik az életemre törtek. Jetró azt felelte: Menj békességgel!

Békességgel? Ahhoz először is Cippóra beleegyezése kellett, akit a két gyerekkel együtt el kellett szakítanom otthonától, és ez sem volt teher nélküli feladat.

Az én két gyönyörű fiam! Gersom az első, a nevet én adtam neki, azt jelenti: idegen földön jövevény vagyok – mert az voltam, s ma már tudom, az is maradtam. A második neve Eliezer, aki akkor született, amikor berendezkedtem a pusztában és azt hittem, mindörökké itt fogok élni, ide menekített az Úr, így hát ez lett a neve is: atyám Istene lett a segítségem.

Szóval, menjek békességgel. Közben Cippóra csak mondta a magáét, hová megyünk, minek megyünk, én meg, belefáradva a sok vitatkozásba, ráhagytam. Ezt is vinnünk kell, azt se hagyhatjuk itt, csak mondta, az én fejem meg tele volt Isten szavaival, azok is majd agyon nyomtak, csak bólogattam, jobb a békesség.

„Vigyázz, hogy minden csodát, amelyet a kezedbe adtam, véghez vígy a fáraó előtt! Én azonban megkeményítem az ő szívét, s ő nem fogja elengedni a népet.” Hát így kell biztatni egy férfit, aki soha életében még egy csodát se vitt véghez? Egyáltalán, elképzelni, hogy én odaállok a fáraó elé és azt mondom neki: „Ezt üzeni az Úr: Izrael elsőszülött fiam nekem. Megmondtam ezért neked: Engedd el fiamat, hogy szolgáljon nekem, de te nem akartad elengedni! Íme, én megölöm a te elsőszülött fiadat!”
Ilyet nem lehet mondani a fáraónak!

Amikor aztán mondtam az asszonynak, hogy népem szokása szerint körül kell metélnünk a fiainkat, mielőtt visszatérünk, mert az Úr minden parancsát be kell tartanunk, aztán meg azért is, hogy visszafogadjanak, ne számítsunk tisztátalannak, na, akkor olyan ribillió tört ki, hogy kimenekültem a sátorból. Még hogy az ő fiainak nekimenjen bárki késsel? Ahhoz először őt kell megölni! Tán majd még le is fogják vetkőztetni őket? Mert akkor oda se menjünk!

Ráhagytam, csak vége legyen már a veszekedésnek!

Így történt, hogy elindultunk, az asszony, a két gyerek, az állatok a málhával, jöttek velem végig az úton Egyiptomig, míg vissza nem küldtem őket a csapások idején apósomhoz, hogy aztán a Kivonulás után újra csatlakozzanak hozzánk.
Mentünk helyről helyre, szállásról szállásra. Egy este aztán szálláson elém állt az Úr angyala, hogy megöljön. Fénye betöltötte a sátrat, tüzes lehelete átégetett minket, s én megláttam bűnömet, hogy nem engedelmeskedtem neki, nem tettem rá a gyerekeimre a jelet, hogy ők is az Úréi. Engedetlenségem rosszabb, mint a gyilkosság – ha most nem tudom megharcolni a kis dolgot, akkor hogyan tudhatnám a nagyot, a szabadítást?
Összeestem.  
Cippóra mentett meg, s lett az Úré azon az estén. Fogott egy jó éles követ, s azzal körülmetélte a fiúkat, aztán a véres előbőrt odacsapta a lábamra és felkiáltott: Vérvőlegényem vagy a körülmetélés miatt!

Akkor az Úr eltávozott tőlünk.

Hogy Cippóra mit látott és mit értett meg Istenről és önmagáról az Úr fényében, azt soha nem mesélte el. Ezután azonban többé nem mondott ellent, ha Isten akaratáról volt szó az életünkben. De Isten is értékelte és elfogadta őt és megvédte minden támadással szemben.

Már a pusztában vándoroltunk, már megidősödtünk, már fiaink fiai is közöttünk szaladgáltak, amikor  Mirjám és Áron, az én két testvérem, féltékenységből ellenem kezdtek beszélni Cippóra miatt. Mit tudtak ők arról, milyen helyet foglal el ez az asszony az én szívemben? Csak azt látták, hogy rá hallgatok, amikor rájuk nem. Zúgolódtak: Hát csak Mózes által szólt az Úr? Nemde, hozzánk is éppen úgy szólt! A mi szavunk semmi? Mi tiszták vagyunk, mindenestől zsidók, ő meg inkább az etióp asszonyra hallgat helyettünk?

Nem szóltam. Nem akartam én már akkor veszekedni senkivel. Majd abbahagyják!

De nem hagyták abba. Végül aztán az Úr elégelte meg a dolgot és odaállított mindhármunkat a szövetség sátrához. Amikor odamentünk, leszállt az Úr egy felhőoszlopban, megállt a sátor ajtajában és szólította Áront meg Mirjámot:
„Halljátok beszédem! Ha valaki közületek prófétája az Úrnak, annak látomásban jelenek
meg vagy álomban szólok. Ám Mózes, az én szolgám nem ilyen: ő az én egész házamban meghitt, mert vele szemtől szembe beszélek, s ő nyíltan, nem rejtélyekben és jelképekben lát - miért nem féltetek tehát gyalázni szolgámat, Mózest?”

Csúnya történet ez. Amint eltávozott a felhő, amely a sátor felett volt, Mirjám úgy fehérlett a leprától, mint a hó. Bizony bűnbánatot kellett tartanunk és az Úrhoz kellett kiáltanom, hogy meggyógyítsa őt!

A törvényt azonban be kellett tartani. El kellett őt is különíteni hét napig a táboron kívül, aztán jöhetett csak vissza közénk. Azonban a nép nem indult el arról a helyről, amíg vissza nem jött Mirjám, s csak azután indultunk tovább Hácerótból a Párán-pusztába.

*

„Mózes ugyanis szelídebb férfi volt minden embernél, aki a földön lakott.” (Szám 12, 3)

Tőlem mindenki akart valamit, de ki akart engem?

Mózes, még Egyiptomból hoztam a karkötőt, azt hittem, hogy elvesztettem, de most kiderült, hogy ez a nő hordja, pedig az a karkötő az enyém, felismerem bármikor, tégy igazságot!
Mózes, a férjem rosszul bánik velem, kezet emelt rám, el akarom hagyni, de nem enged. Hozz törvényt, hogy elmehessek!
Mózes, a Lévi fiai állandóan ott zajonganak a sátraink körül, és csak az Úr tudja, mi történik! Eltűnnek dolgok és én nem gyanúsítok senkit, de ha ez így megy tovább, valami nagy baj történik. Rendezd át a tábort, hogy máshová kerüljenek!
Mózes, ha kijössz a szent sátorból, kérjük takard el az arcodat, mert  rád se bírunk nézni…
Mózes, éhen fogunk halni…
Mózes, utáljuk a semmit érő mannát…
Mózes, szomjan fogunk halni…
Mózes, szálljon már fel a felhő és induljon el a tűzoszlop, mert régóta itt vagyunk…
Mózes adj törvényt…
Mózes ne adj törvényt…
Mózes, tégy csodát…

Mózes a csodatévő… Ugyan már! A csodát az Úr teszi, nem én.
Mózes, a törvényt adó… azt se én adtam, hanem a magasságbeli, fent a hegyen. Igaz, hogy amikor lejöttem és megláttam, hogy mit tettek Izrael fiai Áron, az én fivérem vezetésével, hogyan táncoltak az aranyborjú körül, mint kiáltotta Áron, hogy Izrael, íme az Istenetek, mérgemben úgy földhöz csaptam a kőtáblákat, amikre Isten ujja véste fel a parancsolatokat, hogy azok eltörtek.
Aztán mehettem vissza a hegyre, hogy a saját kezemmel véssem fel újra…

Elmondom nekik az Úr üzenetét, ők meg azt hallják meg belőle, amit akarnak. Amikor pedig baj lesz, jönnek: Mózes, segíts! Könyörögj értünk!

Jönnek a gyerekek: ne a törvényeket mondd, hanem meséld el újra a csodákat! A sáskákat meg a békákat, meg amikor a tengert ketté választottad! Mutasd meg a botodat – megfoghatjuk mi is? Örülnek és sírnak, jönnek és mennek, elviszik őket a szüleik, akik rám se mernek nézni…

Cippóra nincs többé.
Áron nincs többé.
Miriam nincs többé.
Gyerekeim vannak, de már a saját életüket élik.
Isten van, de hogy érdeklem-e még Őt, vagy csak egy eszköz voltam a kezében…

Így van ez.
Talán árvaságra születtem. Két anyám volt, de közben egy se. Zsidónak túl egyiptomi, egyiptominak túl zsidó…
Menekülnöm kellett, hogy egy harmadik népnél találjak helyet és életet magamnak és egy olyan munkát, ami mélyen alatta van a tudásomnak. Amikor aztán beilleszkedtem és családom lett, az Úr kiszakított onnan és visszaküldött a néphez, amely nem ismert és nem szeretett, és olyan feladatot bízott rám, ami messze fölötte áll minden képességemnek.
Én igyekeztem! Engedelmeskedtem, ahogy csak tudtam, megtettem, amit kértek tőlem, küzdöttem negyven évig, elviseltem minden nehézséget, kárhoztatást, ellenszegülést, halálveszélyt, népem vádolását és hódolatát, ahogy egyre csak távolodtak tőlem, kerestem Isten tetszését, hogy végül azt halljam tőle: nem mehetsz be az Ígéret földjére, arra a helyre, amiért egész életedben küzdöttél…

Nincs több ígéret, nincs ígéret földje, nincs hová bemenni, ez már mind a másé. Eléjük tártam az áldást és az átkot, elmondtam mi vár rájuk…
Menjetek.
Ebből már semmi sem az enyém. Utolsó szavaimat elszóltam, utolsó énekemet elénekeltem. Nincs több harc, nincs több beszélgetés, nincs már más, csak a Nébó hegye.

Na vajon mit mondott az Úr, a nagy irgalmú és kegyelmes, az én barátom, akivel szemtől szembe beszéltem – mint hírelik -, amikor elvégeztem a nagy munkát, amivel megbízott?
„Menj fel erre az Átkelés hegységre, a Nébó hegyére, amely Moáb földjén, Jerikóval átellenben van és tekintsd meg Kánaán földjét, amelyet én majd Izrael fiainak adok birtokul. Aztán halj meg a hegyen, amelyre felmégy és térj meg népedhez, miként a Hór hegyén Áron bátyád is meghalt és megtért népéhez, mert hűtlenül jártatok el velem szemben Izrael fiai között a Pörölés vizénél, a Szín-pusztában levő Kádesnél és nem bizonyítottatok engem szentnek Izrael fiai között. Átellenből megláthatod azt a földet, de be nem mehetsz abba az országba, amelyet én majd Izrael fiainak adok.”

Így van ez.

*

„Százhúsz esztendős volt Mózes, amikor meghalt; szeme nem volt homályos és fogai nem mozogtak.” (MTörv 34,7)

Feljöttem a Nébó hegy tetejére, és az Úr megmutatta az országot, az Ígéret földjét: „Ez az a föld, amely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy utódaidnak adom. Szemeddel láttad, de nem mehetsz át oda.”

Itt ülök, nézem az Ígéretet és várom, hogy meghaljak. Nincs itt velem senki, csak a botom. A pásztorbot, a vándorbot, az erő és hatalom botja, Isten botja, a bukás botja – és ez még mindig ugyanaz a bot, amivel Jetró nyáját legeltettem a pusztában. A bot, ami miatt nem mehetek be a néppel a nekünk rendelt országba.

Jó bot volt ez, bár mára elkopott. Pont kézre áll. Hegyes végével kitúrhattam a földből az ehetetlen gazokat, hogy el ne szaporodjanak a legelőn. Kampós végével elkaphattam bármelyik juh lábát, ha ki akartam emelni a nyájból. Elég hosszú és erős volt ahhoz, hogy kényelmesen rátámaszkodhassam, de nem túl vastag, hogy könnyedén vihető legyen.

Vajon nem Isten mondta-e, hogy vigyem magammal a botot Egyiptomba, mert azzal csodákat fogok tenni?

Így is történt: Bementem a fáraó elé és szoborként álltam előtte, mint egy az egyiptomi istenek közül. Ha a botom a víz felé emeltem, a víz vérré változott, szúnyogok és békák sereglettek elő egy intésére...
Ez a bot volt a kezemben amikor kivezettem a népet Egyiptomból, ezzel pásztoroltam az embereket is. Ha két férfi összeszólalkozott, elég volt közéjük emelni a botot, s rögtön elhallgattak.

Az erő és hatalom botja, a csodatévő bot. Amikor a nép a víz hiánya miatt zúgolódni kezdett a Szin pusztájában, Refidimnél, az Úr maga mondta: állj eléjük, a nép véneinek szeme láttára, menj a sziklához a Hóreb hegyénél és üss rá, és víz fog folyni belőle.
Hittem az Úrnak, ráütöttem a sziklára és abból forrás fakadt. Ivott a nép és fellelkesült.
Amikor az amálekiták megtámadtak minket, fölmentem egy dombra Refidimnél, és botomat felemelve imádkoztam, Izrael pedig látta, hogy ott állok a bottal, fölényre tettek szert a harcban és végül Amálek egész hadi népét megsemmisítették. Akkor oltárt emeltem ott Istennek kövekből és Nisszinek neveztem, ami annyit tesz, hogy „az Úr hadi-jelvénye a kézben”.

Így vált bukásommá a bot.

A nép épp megtelepedett Kádesben, hogy pihenjen. Ott halt meg Mirjám, testvérem és segítségem. Szomorú időszak volt ez, a nép is újra zúgolódni kezdett. Hiába telt már el annyi év, hiába a csodák, még mindig az egyiptomi füge, szőlő és gránátalma kellett volna nekik. Víz is kevés volt, s akkora lett az elégedetlenség, hogy végül Áronnal együtt a Kijelentés Sátrához mentünk, hogy tanácsot kérjünk az Úrtól.

„Vedd a botodat, és testvéreddel, Áronnal együtt gyűjtsd össze a közösséget, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet! Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak!”

Így tettem.

Majdnem így.

Vettem a botot, ezt az átkozott botot, kapaszkodómat, aztán összegyűjtöttem a népet és azt mondtam nekik: „Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?” - azzal fölemeltem a botot és kétszer ráütöttem vele a sziklára. A csoda megtörtént, én pedig még nem tudtam, hogy elbuktam. Bőséges víz fakadt, ivott a nép meg az állatok is.

A víz ugyan előtört, a nép ugyan ivott, de az Úr azt mondta: „Mivel nem hittetek bennem, és nem mutattátok fel szentségemet Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok.”

Mert nem szóval parancsoltam a sziklának, hanem a bottal ütöttem rá.

Vajon a bot fakasztja a vizet, vagy a könyörülő Isten? Az Úr adja a győzelmet, vagy a bot ereje?

Eljött az idő, hogy a nép megtanulja, Isten teremtő szava visz végbe mindent - mindenki és minden más csak eszköz az Úr kezében. De én nem tudtam elengedni a botot, varázsvessző lett az a kezemben, elégetni való bálvánnyá.

Nem mintha elégettem volna…

Így történt. Áron is itt halt meg a pusztában, itt is temettük el. Engem még felhozott az Úr a hegyre, de le már nem megyek. A népet Józsué viszi át a Jordánon, bot nélkül, eszköztelenül, egyedül Isten szavában bízva…

Jól van Uram, jó lesz így is. Szép életem volt, s ami nem volt szép, azzal is megbékéltem.
„Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek…”

2025. M.I.N.D.