Sípos (S) Gyula: Az utolsó út a bottal
„Százhúsz esztendős volt Mózes, amikor meghalt;
szeme nem volt homályos és fogai nem mozogtak.” (MTörv 34,7)
Feljöttem a Nébó hegy tetejére, és az Úr megmutatta az egész országot, az Ígéret földjét: Ez az a föld, amely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy utódaidnak adom. Szemeddel láttad, de nem mehetsz át oda.
Itt ülök, nézem az Ígéretet és várom, hogy meghaljak. Nincs itt velem senki, csak a botom. A pásztorbot, a vándorbot, az erő és hatalom botja, Isten botja, a bukás botja – és ez még mindig ugyanaz a bot, amivel Jetró nyáját legeltettem a pusztában. A bot, ami miatt nem mehetek be a néppel a nekünk rendelt országba.
Jó bot volt ez, bár mára elkopott. Pont kézre áll. Hegyes végével kitúrhattam a földből az ehetetlen gazokat, hogy azok el ne szaporodjanak a legelőn. Kampós végével elkaphattam bármelyik juh lábát, ha ki akartam emelni azt a nyájból. Elég hosszú és erős volt ahhoz, hogy kényelmesen rátámaszkodhassam, de nem túl vastag, hogy könnyedén vihető legyen.
Vajon nem Isten mondta-e, hogy vigyem magammal a botot Egyiptomba, mert azzal csodákat fogok tenni?
Így is történt: Bementem a fáraó elé és szoborként álltam előtte, mint egy az egyiptomi istenek közül. Ha a botom a víz felé emeltem, a víz vérré változott, szúnyogok és békák sereglettek elő egy intésére...
Ez a bot volt a kezemben amikor kivezettem a népet Egyiptomból, ezzel pásztoroltam az embereket is. Ha két férfi összeszólalkozott, elég volt közéjük emelni a botot, s rögtön elhallgattak.
Ez a bot volt az erő és hatalom botja, a csodatévő bot. Amikor a nép a víz hiánya miatt zúgolódni kezdett a Szin pusztájában, Refidimnél, az Úr maga mondta: állj eléjük, a nép véneinek szeme láttára, menj a sziklához a Hóreb hegyénél és üss rá, és víz fog folyni belőle.
Hittem az Úrnak, ráütöttem a sziklára és abból forrás fakadt. Ivott a nép és fellelkesült.
Amikor az amálekiták megtámadtak minket, fölmentem egy dombra Refidimnél, és botomat felemelve imádkoztam, Izrael pedig látta, hogy ott állok a bottal, és fölényre tettek szert a harcban és végül Amálek egész hadi népét megsemmisítették. Akkor oltárt emeltem ott Istennek kövekből és Nisszinek neveztem, ami annyit tesz, hogy „az Úr hadi-jelvénye a kézben”.
Így vált bukásommá a bot.
A nép épp megtelepedett Kádesben, hogy pihenjen. Ott halt meg Mirjám, testvérem és segítségem. Szomorú időszak volt ez, a nép is újra zúgolódni kezdett. Hiába telt már el annyi év, hiába a csodák, még mindig az egyiptomi füge, szőlő és gránátalma kellett volna nekik. Víz is kevés volt, s akkora lett az elégedetlenség, hogy végül Áronnal együtt a Kijelentés Sátrához mentünk, hogy tanácsot kérjünk az Úrtól.
„Vedd a botodat, és testvéreddel, Áronnal együtt gyűjtsd össze a közösséget, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet! Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak!”
Így tettem.
Majdnem így.
Vettem a botot, ezt az átkozott botot, kapaszkodómat, aztán összegyűjtöttem a népet és azt mondtam nekik: „Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?” - azzal fölemeltem a botot és kétszer ráütöttem vele a sziklára. A csoda megtörtént, én pedig még nem tudtam, hogy elbuktam. Bőséges víz fakadt, ivott a nép meg az állatok is.
A víz ugyan előtört, a nép ugyan ivott, de az Úr azt mondta: „Mivel nem hittetek bennem, és nem mutattátok fel szentségemet Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok.”
Mert nem szóval parancsoltam a sziklának, hanem a bottal ütöttem rá.
Vajon a bot fakasztja a vizet, vagy a könyörülő Isten? Az Úr adja a győzelmet, vagy a bot ereje?
Eljött az idő, hogy a nép megtanulja, Isten teremtő szava visz végbe mindent - mindenki és minden más csak eszköz az Úr kezében. De én nem tudtam elengedni a botot, varázsvessző lett az a kezemben, elégetni való bálvánnyá.
Nem mintha elégettem volna…
Így történt. Áron is itt halt meg a pusztában, itt is temettük el. Engem még felhozott az Úr a hegyre, de le már nem megyek. A népet Józsué viszi át a Jordánon, bot nélkül, eszköztelenül, egyedül Isten szavában bízva…
Jól van Uram, jó lesz így is. Szép életem volt, s ami nem volt szép, azzal is megbékéltem. Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek…
