Sípos (S) Gyula: Mózes és Cippóra
„Amikor úton volt, a szálláson eléje állt az Úr, és meg akarta őt ölni.” (Kiv 4, 24)
Az égő csipkebokor csodája után elmentem apósomhoz, Jetróhoz és elmondtam neki, hogy visszatérek testvéreimhez Egyiptomba, hogy lássam, élnek-e még. Mehetek bátran, mert meghaltak, akik az életemre törtek. Jetró azt felelte: Menj békességgel!
Békességgel? Ahhoz először is Cippóra beleegyezése kellett, akit a két gyerekkel együtt el kellett szakítanom otthonától, és ez sem volt teher nélküli feladat.
Az én két gyönyörű fiam! Gersom az első, a nevet én adtam neki, azt jelenti: idegen földön jövevény vagyok – mert az voltam, s ma már tudom, az is maradtam, kívülálló. A második neve Eliezer, aki akkor született, amikor berendezkedtem a pusztában és azt hittem, mindörökké itt fogok élni, ide menekített az Úr, így hát ez lett a neve is: atyám Istene lett a segítségem.
Szóval, menjek békességgel. Közben meg Cippóra csak mondta a magáét, hová megyünk, minek megyünk, én meg, belefáradva a sok vitatkozásba, ráhagytam. Ezt is vinnünk kell, azt se hagyhatjuk itt, csak mondta, az én fejem meg tele volt Isten szavaival, azok is majd agyon nyomtak, csak bólogattam, jobb a békesség.
„Vigyázz, hogy minden csodát, amelyet a kezedbe adtam, véghez vígy a fáraó előtt! Én azonban megkeményítem az ő szívét, s ő nem fogja elengedni a népet.” Hát így kell biztatni egy férfit, aki soha életében még egy csodát se vitt véghez? Egyáltalán, elképzelni, hogy én odaállok a fáraó elé és azt mondom neki: „Ezt üzeni az Úr: Izrael elsőszülött fiam nekem. Megmondtam ezért neked: Engedd el fiamat, hogy szolgáljon nekem, de te nem akartad elengedni! Íme, én megölöm a te elsőszülött fiadat!”
Ilyet nem lehet mondani a fáraónak!
Amikor aztán mondtam az asszonynak, hogy népem szokása szerint körül kell metélnünk a fiainkat, mielőtt visszatérünk, mert az Úr minden parancsát be kell tartanunk, aztán meg azért is, hogy visszafogadjanak, ne számítsunk tisztátalannak, na, akkor olyan ribillió tört ki, hogy kimenekültem a sátorból. Még hogy az ő fiainak nekimenjen bárki késsel? Ahhoz először őt kell megölni! Tán majd még le is fogják vetkőztetni őket? Mert akkor oda se menjünk!
Ráhagytam, csak vége legyen már a veszekedésnek!
Így történt, hogy elindultunk, az asszony, a két gyerek, az állatok a málhával, jöttek velem végig az úton Egyiptomig, míg vissza nem küldtem őket a csapások idején apósomhoz, hogy aztán majd a Kivonulás után újra csatlakozzanak hozzánk.
Mentünk helyről helyre, szállásról szállásra. Egy este aztán szálláson elém állt az Úr angyala, hogy megöljön. Fénye betöltötte a sátrat, tüzes lehelete átégetett minket, s én megláttam bűnömet, hogy nem teljesítettem parancsait, nem tettem rá a gyerekeimre a jelet, hogy ők is az Úréi. Engedetlenségem rosszabb, mint a gyilkosság – s ha most nem tudom megharcolni a kis dolgot, akkor hogyan tudhatnám a nagyot, a szabadítást?
Összeestem.
Cippóra mentett meg, s lett az Úré azon az estén. Fogott egy jó éles követ, s azzal körülmetélte a fiúkat, aztán a véres előbőrt odacsapta a lábamra és felkiáltott: Vérvőlegényem vagy a körülmetélés miatt!
Akkor az Úr eltávozott tőlünk.
Hogy Cippóra mit látott és mit értett meg Istenről és önmagáról az Úr fényében, azt soha nem mesélte el. Ezután azonban többé nem mondott ellent, ha Isten akaratáról volt szó az életünkben. De Isten is értékelte és elfogadta őt és megvédte minden támadással szemben.
Már a pusztában vándoroltunk, már megidősödtünk, már fiaink fiai is közöttünk szaladgáltak, amikor Mirjám és Áron, az én két testvérem, féltékenységből ellenem kezdtek beszélni Cippóra miatt. Mit tudtak ők arról, milyen helyet foglal el ez az asszony az én szívemben? Csak azt látták, hogy rá hallgatok, amikor rájuk nem. Zúgolódtak: Hát csak Mózes által szólt az Úr? Nemde, hozzánk is éppen úgy szólt! A mi szavunk semmi? Mi tiszták vagyunk, mindenestől zsidók, ő meg inkább az etióp asszonyra hallgat helyettünk?
Nem szóltam. Nem akartam én már akkor veszekedni senkivel. Majd abbahagyják!
De nem hagyták abba. Végül aztán az Úr elégelte meg a dolgot és odaállított mindhármunkat a szövetség sátrához. Amikor odamentünk, leszállt az Úr egy felhőoszlopban, megállt a sátor ajtajában és szólította Áront meg Mirjámot:
„Halljátok beszédem! Ha valaki közületek prófétája az Úrnak, annak látomásban jelenek
meg vagy álomban szólok. Ám Mózes, az én szolgám nem ilyen: ő az én egész házamban meghitt, mert vele szemtől szembe beszélek, s ő nyíltan, nem rejtélyekben és jelképekben lát - miért nem féltetek tehát gyalázni szolgámat, Mózest?”
Csúnya történet ez. Amint eltávozott a felhő, amely a sátor felett volt, Mirjám úgy fehérlett a leprától, mint a hó. Bizony bűnbánatot kellett tartanunk és az Úrhoz kellett kiáltanom, hogy meggyógyítsa őt!
A törvényt azonban be kellett tartani. El kellett őt is különíteni hét napig a táboron kívül, aztán jöhetett csak vissza közénk. De a nép nem indult el arról a helyről, amíg vissza nem jött Mirjám, s csak azután indultunk tovább Hácerótból a Párán-pusztába.
