Sípos (S) Gyula: Mózes
Kitett gyerek vagyok.
Talán ezért is maradtam mindig kívülálló.
Anyám tudta, ha fia lesz, a halálra szüli, nem az életre.
Kemény volt az egyiptomi parancs: minden zsidó újszülöttet, ha fiú, meg kell ölni.
Így aztán anyám lányt akart megint, a Mindenható azonban nem hallgatta meg imáját…
Úgy látszik, az egyiptomiak ennyire féltek tőlünk. Mi meg tőlük. A félelem pedig – közhely, de igaz -, rossz tanácsadó.
Megölheti-e az anya méhe magzatát?
Anyám nem volt képes rá. Rejtegetett, amíg tudott, három hónapig, de ugyan hogyan lehet elrejteni egy síró csecsemőt?
Az egyiptomiak elől még tán lehetett volna, de saját magunkól nem. Azoktól, akik féltek, hogy a csecsemő bajt hozhat rájuk. A saját népünk vénjeitől nem lehetett elrejteni, akik azt mondták: el kell engedni ezt a gyereket, majd jönnek a könnyebb idők, ez csak átmeneti állapot, anyám fiatal még, szülhet másik fiút, amikor majd Adonáj újra ránk mosolyog, ezt a gyötrelmet úgysem tűri sokáig…
Ebben mondjuk igazuk lett, ha ugyan: mi az a néhány évtized a világ évezredeihez képest?
A nép vénjeinek, akik már eleget éltek, semmi, de anyámnak egy örökkévalóság…
De mit tehetett mást?
Eleresztett, ha nem is szakadékba, nem is hóhér kezébe, de vízre eresztett, kitett egy kosárban a folyóra, nővéremet meg odaállította, hogy lesse, mi történik velem.
Jó, ezt már unásig ismerjük, jött a fáraó lánya, meghallotta, hogy sírok a nádasban, odaküldte a szolgálólányait, azok kihalásztak a vízből – ezért is lett a nevem Mózes, azaz „vízből kihúzott” -, a nővérem meg, aki leste, hogy mi történik, rögtön szólt, hogy ő ismer egy szoptatós anyát, aki megetetheti, így kerültem vissza szülőanyámhoz, s maradtam ott három évig, ingajáratban a palotával, míg végül végleg odakerültem, a fáraó lányának fogadott gyerekeként, szolgájaként.
Így lettem kétlaki ember.
Zsidónak túl egyiptomi, egyiptominak túl zsidó, sehová se tartozó, bizonytalan identitású ember.
Melyik volt az én anyanyelvem? Beszéltem héberül, ahogy egy kisgyerek beszél, a konyha és az asszonyház nyelvén, meg amit itt-ott összeszedegettem. Beszéltem egyiptomiul, először a lányház nyelvét, aztán a szolgákét és papokét, akik oktattak mindenféle tudományra – de a nép nyelvén, mindkét népén, mindig keresnem kellett a szavakat. Mondtam is az Úrnak, amikor megszólított a hegyen, amikor lángolt a csipkebokor és újra lángra gyúlt a már rég kialudt, kihamuzott szívem: Kérlek, Uram, nem vagyok én a szavak embere, sem tegnap, sem tegnapelőtt nem voltam az, sem azelőtt, mielőtt szolgáddal beszéltél volna. Nehéz ajkú, nehéz beszédű ember vagyok én!
De az Úr nem hallgatott rám, amin egyáltalán nem lepődtem meg - ugyan mikor hallgatott rám az előtte való évtizedekben, amikor hozzá kiáltottam a pusztában? Most jön, amikor már letelepedtem, beilleszkedtem, feleségem és gyerekeim vannak? Amikor azt hihetem, hitethetem el magamnak, hogy valahol otthon vagyok?
Nem is lett több otthonom soha többé. Az Úr – áldott legyen a neve mindörökké -, ugyan megígérte, hogy majd a Kánaán, a tejjel-mézzel folyó föld lesz az, az „Ígéret földje”… de aztán oda se mehettem be…
Szóval az Úr azt mondta, amikor kértem, hogy ne engem küldjön: Ki teremtett szájat az embernek, vagy ki tesz némává és süketté, látóvá és vakká? Nem én, az Úr? Menj tehát, én pedig a száddal leszek, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!
Könyörögtem: Kérlek, Uram, küldj mást, ha valakit küldeni akarsz! Erre megharagudott rám, felemelte a hangját, úgy mondta: Áron, a te levita bátyád ékesen szóló. Íme, ő eléd fog jönni, és ha meglát, szívből fog örülni. Beszélj majd vele, add szájába szavaimat, és én a te száddal és az ő szájával leszek, s megmutatom nektek, mit kell tennetek! Ő beszél majd helyetted a néphez, ő lesz a te szád, te meg olyan leszel neki, mint az Isten. Vedd kezedbe ezt a botot is, s vidd végbe vele a jeleket, amiket mondtam neked, hogy megcselekedd!
Áron, a bátyám… Igen, volt bátyám, mielőtt elmenekültem, sok évvel ezelőtt. Volt nővérem, volt anyám, volt népem, kettő is, vagy egy se, aztán elfutottam, aztán Jetró befogadott és azt gondoltam, hogy íme, itt az új népem, akik elfogadtak, akik munkát adtak, akik megbecsültek, ahol családom lett, és most megint mennem kell, vissza oda, ahol senki se vár. Ugyan miért várna engem vissza Áron, akinek csak bajt hoztam a fejére?
Így lettem megint hontalan.
Csak a szívem, a kihűlt szívem, az dobogott hevesen.
Mint ifjú koromban, amikor a helyem, az életem kerestem a palotában s a mezőn.
Ki vagyok én? A befogadó anyám szerint egyiptomi, akit ő a rokonságába vett, akit taníttatott, aki értette a hadi tudományt, a csillagokat és az isteneket… Na de ki voltam én a többi gyerek, a többi tanuló, a többi katona és tanítvány között? Csak a lenézett rabszolgagyerek, akit egy nő szeszélye magasba emelt, de aki ugyanolyan gyorsan, ahogy felemelkedett, le is zuhanhat. Csak egy kis zsidó. Vagy éppen nagy, mert a jó koszton én is megerősödtem és álltam a sarat testben, lélekben tudásban bárkivel!
Szülőanyám szemében pedig az voltam, aki mindig is: héber a héberek közül, akit a nyolcadik napon körülmetéltek, aki szép és okos, aki majd sokra viszi és majd könnyít a népe helyzetén is, hiszen befolyásos ember lesz belőle, jó helyen él, még a fáraó elé is odaengedik, hát nem az Isten ajándéka ez a népünknek?
Hanem amikor meglátogattam, a többi gyerek elkerült. A nagyobbak kémnek, korcsnak mondtak, a vének szerint pedig tisztátalan ember voltam mindenestül, aki sem a szokásokat nem ismeri, sem a kellő tiszteletet nem adja meg nekik.
Ki voltam én? Egy héber, aki egyiptomi akart lenni, vagy egy egyiptomi, aki héber akart lenni?
Felnőttem, megerősödtem és semmire nem vágytam jobban, mint hogy befogadjanak. Hogy megszeressenek. Akár mindkét helyen, de az egyiken legalább…No meg, hiszen ifjú voltam, hogy felnézzenek rám, hogy én legyek a nagy segítő, akinek majd még megköszönik…
Azokban a napokban egyszer éppen kimentem a zsidó testvéreimhez. Láttam sanyargatásukat, láttam éhezésüket, s láttam, ahogy egy egyiptomi felügyelő veri az én egyik héber testvéremet. Elfogott az indulat, leütöttem.
Na jó, előtte szétnéztem, lát-e valaki, de esküszöm, hogy megölni nem akartam! Leütöttem, s amikor kiderült, hogy halott, elrejtettem a homokban. Féltem is, mert halálért halál jár, ha kitudódik én se menekülhetek, de azért… mégiscsak megmentettem egy atyámfiát!
Másnap aztán ismét kimentem, visszatér a kutya a hányásához, nyugtalanul, mert a bűntudat gyötört, hogy megnézzem, jó mélyre tettem-e a testet. Nem messze meg két atyámfia épp veszekszik, s már veri egymást.
-Miért ütöd felebarátodat?
-Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Talán meg akarsz ölni, ahogy tegnap megölted az egyiptomit?
Ennyi volt az összes beszéd, de ez a néhány szó halálra ítélt engem.
A testemet és lelkemet, a szívemet épp akkor, amikor arról álmodoztam, hogy nagy leszek, fejedelem és bíró, és szeretni és tisztelni fognak.
Menekülnöm kellett, s én futottam, egészen Midiánig, egészen Jetró házáig, és közben eltemettem, hamuvá égettem a szívem, minden vágyával és indulatával együtt, és így éltem mindaddig, míg Adonáj, az Ő végtelen irgalmával a csipkebokorból újra életre nem keltett.
(részlet)
