Önértelmezések Jézussal – szöveg képekkel

Kategória: Irodalom Megjelent: 2024. október 12. szombat

Kora gyermekkoromtól fogva nem tartottam magamat szépnek. Utólag megnézve kisgyerekkori képeimet, talán lehettem volna jobb véleménnyel is magamról, de nem így történt. Amikor már nagyobb voltam, rajzoltam egy arcot magamról, és ez volt a standard (1. kép):

Aztán 25 évesen megtértem, megéltem Isten elfogadó, átölelő szeretetét és akkor - már Törökbálinton -, ebben a szeretett állapotban rajzoltam magamról egy önarcképet, amiről azt gondoltam, hogy elég jól sikerült. De akkor egy ismerős irodalmár nő azt mondta, hogy hát igen, ilyenek az idealizált képek, amik nem hasonlítanak az eredetire… (2. kép)

Akkor eldugtam a rajzot és sokáig nem készítettem semmilyen önarcképet.
Viszont a frissen megtalált kereszténység értelmet adott az addigi egzisztencialista filozófiai okoskodásaimnak és az én-te kapcsolatból fakadó önértelmezéseknek. Mindezt nagyon óvatosan, tétován és szorongva próbáltam megfogalmazni rajzokban, először csak Jézust, Keresztelő Jánost, a Szűzanyát és más krisztusi szereplőket rajzolva, aztán bújtatva egyéb képekben, és csak később mertem nyíltan is felvállalni magamat, de még mindig attól szorongva, hogy mit szólnak mások az én öntelt magamutogatásomhoz, és persze a „látványhoz”, ami eléjük tárul a képeken keresztül.
Egy bábus sorozattal kezdődött, aminek előtörténetéhez tartozik, hogy még tizenéves koromban írtam több novellát, amit elvittem egy Szolnokon egy művészemberhez, rajzokkal együtt. Amikor visszaadta őket, egy hiányzott közülük, amit a „Jelenetek a bábuk életéből” (vagy valami hasonló című) film hatására írtam. Később viszont láttam a történetemet képekben megjelenítve egy kiállításon… Szóval megtérésem után több évvel kezdtem egy bábus sorozatot, amiben már megfestettem saját vágyódásomat is Isten felé (3. kép), illetve általánosabban az belső világunk konfliktusait (4. kép) – ez utóbbit látva mondta egy illető, hogy némileg elítélő hangnemben, hogy milyen belső élete lehet annak az embernek, aki ilyen képeket fest. (És akkor most hosszan lehetne írni az alkotó és a mű, illetve az „alkotó én” és a műben megjelenő „én” különbözőségeiről…)
Aztán eljött az idő, amikor engedtem az ironikus hajlamaimnak ( 5. kép – szoborfej, 6. kép - bogaras 7. kép – nosztalgikus önarckép, 8. - szürkehályog szelfi, 9. - fogfájós önarckép) és a parafrázisoknak ( 10. kép – ásító inas).
A legfontosabb mégis a belső világ, a hajlamok megfogalmazása és a Jézus jelenlétében való bizalmas önfeltárulkozás.
Egy időben egy olyan családapával jártam missziós utakra, akinek három gyönyörű lánya is volt ( 11. kép – három grácia), a kép jól mutatja lányok és nők iráni csodálatomat, rajongásomat és függőségemet, ki nem élhető hódításvágyamat, stb.
A főbűnök kísértését életemben ( 12. kép nagy zabálás – ami egyben utalás a fiatal koromban látott filmre is), és általában véve is a beleragadtságot evilág mocsarába ( 13. kép – kegyelem). Legszemélyesebb kísértőm ( 14. kép) önmagam sötét oldala, egy pokoli tűzben – szóval nem volt és most sincs valami nagy véleményem önmagamról. ( 15 - az igazság pillanata, 16, 17 - tisztítótűz, 18 - tálalva van. képek)
Mégis, ez nem a depresszió, hanem az önismeret valósága, és egyben az istengyermeki élet reménye, hiszen mégis csak jóban vagyunk az égiekkel ( 19. kép Jézus gyóntat, 20. jóbarátok, 21. kép piknik Jézussal, 22. kép Máriával beszélgetve).
A vágy és a cél egyesülés Istennel ( 23. 24. 25. kép).
Jaj, de messze még a cél!
Azért csak haladjunk előre a tisztulás útján, a megszentelődés útján, Isten kegyelmében bízva. „Tükör által, homályosan” ( 26. kép – akkor 50 éves voltam, most a 60.-ban vagyok), és mégis, önmagunkra reflektálva, az önismeretben és Isten-ismeretben előre haladva, csak bátran, előre…