A falu
"...Nagy volt aztán a meglepetés, amikor két évre rá (1920-ban) mégis megérkezett, mint kiderült, eddig tartott az út Szibériából hazáig, gyalog, némi kerülővel, de toronyiránt. Akkor aztán összeadtak neki a testvérek itt-ott egy kis tanyát, földet...."
Apai ágon egy kis Tisza-menti faluból származunk, Óbögről. Ide jártunk megboldogult gyerekkoromban, a ’70-es években évente szüretre, búcsúra és disznóvágásra, ahogy illik. Szerintem ez volt az utolsó vasútvonal, ahová Szolnokról még gőzös járt – aztán ezt is kiszorította a dízel-mozdony. Vasútállomás Óbögön nem volt csak egy kis megálló, aztán két sor ház, az egyik bevisz a faluba, a másik meg ki.
A házak előtt derékig érő fakerítés, a kiskapun csak egy kallantyú, vagy az se. Csengő sehol, mert minek. Ha valaki szomszédol, az bekiabál vagy egyszerűen bejön, a léckerítés egyetlen funkciója, hogy bent tartsa a jószágot az udvaron. Szépen rendben tartott porták, tyúkok, legyek és légyfogó papírok - ahogy az illik egy rendes családnál.
A házak mögött veteményes kertek, kis szőlő, gyümölcsös, aztán már csak a Tisza a parti fecskékkel. (Ahol légy van, ott fecske is van – bár így lenne ma is!) Ha kimentünk hátra játszani, szóltak, hogy melyik fáról már ne szedjünk, mert az a szomszédé. Honnan tudták? Egy határfa, egy kis ösvény, másfajta vetemény – ismerték és vigyázták a magukét, de a másikét is. Kerítés sehol, az csak helyet foglaló hiábavalóság lett volna.
Dédimama (vagy Magyar-mama – a neve után) akkor már csak egy kicsi, töpörödött öregasszony volt, aki rögtön elsírta magát, ha meglátott minket. Mindig ugyanolyan „öregruhában”, nyáron mezítláb, lábkörmeit időnként metszőollóval nyírta meg nagyapám. Ki gondolná róla, hogy milyen erős asszony volt? Bizony, atyánk (így illett volt szólítani a korán elhunyt déditatát) korai halála után ő tartotta egyben a családot és a földet - már ami maradt a téeszesítés után.
Szorgalmas, iparkodó parasztemberekből állt a dédiék nemzedéke. Amikor a Nagy háború (az I. világháború) után Sipos-atyánk nem jött haza a frontról, örökrészét szétosztották a testvérek között. Nagy volt aztán a meglepetés, amikor két évre rá (1920-ban) mégis megérkezett, mint kiderült, eddig tartott az út Szibériából hazáig, gyalog, némi kerülővel, de toronyiránt. Akkor aztán összeadtak neki a testvérek itt-ott egy kis tanyát, földet. Azon dolgozott, felvirágoztatta a gazdaságot – de onnan soha többet nem mozdult ki még Tiszakécskére, a közeli városba se. Azt mondta, ő már kigyalogolta magát egy életre, nem megy sehová! Különben se volt egy sokbeszédű ember. Ha nem ízlett neki az étel, csak csendben félretolta: nem vagyok éhes. Nagymamám (a menye, amúgy csodálatos szakács), meg árgus szemekkel nézte, mit szól az apósa az ételhez. Ha evett, minden rendben volt. Ha „nem volt éhes” - olykor bizony az anyósa vigasztalta síró menyét: majd belejössz lányom! Hát így figyeltek egymásra akkoriban az emberek.
Egy szó a figyelemről: minden évben szüreteltünk. A földet és a tanyát ugyan a téeszesítéskor elvitték – déditata abba halt bele, hogy a tsz-urak az általa ültetett, nevelt fákat, szőlőt mind kivágták és káposztát ültettek a helyére – de megmaradt egy kis szőlő a faluban a ház mögött és egy kis darab kintebb, egy nap alatt végezni lehetett vele. Bornak kellett, mert vezetékes víz nem volt, a kút vize hol ilyen, hol olyan, az emberek a gyenge, savanykás bort itták, fröccsnek – mert szikvízüzem azért volt a faluban! (Az is rokonunk volt, a házuk melletti kis sufniban állt a gép, az látta el az egész községet.) Meg hát mit igyon az ember a sós szalonnára?
Szóval szüreteltünk mi gyerekek, a csuda-egyforma öregasszonyok, meg egy-két férfi. Édesapám, az általunk irigyelt puttonyos, akinek nem kellett a szőlőfürtöket szedni, nagy faputtonnyal a hátán járt körbe, s akinek megtelt a vödre, azt beleöntötte, ő meg az összegyűlt adagot vitte a föld szélén álló hatalmas fakádba.
Szedtük a szőlőt - természetesen a felnőttek gyorsan elhagytak minket, de mire épp elkeseredtem volna, hogy mennyire lemaradok, mindig olyan tőkékhez értem, amin már nem volt fürt, így gyorsan előre mehettem. Ezek a kicsi, öreg nénik úgy bírták a munkát, mint ma hat másik, de soha nem versenyeztek, nekünk meg mindig besegítettek – ez az üres szőlőtőkék titka -, hogy el ne csüggedjünk a lemaradásunk miatt. Így nevelődött ott munkára minden nemzedék…
Különben Keresztapám minden szőlőszemet felszedetett velünk a homokos talajról – abból lesz a legjobb bor! – hogy semmi kárba ne vesszen. Arra azonban ügyelt, hogy a legszebb fürtöket külön kitegye levelekre, hogy megegyük és jusson haza is, a városba.
Keresztapámról: Gyerekkorában állítólag megrúgta egy ló, aztán úgy maradt. Kicsit furcsán beszélt – én csak Gyutyikám voltam neki – s bár többször megházasodhatott volna, dédimama soha nem engedte el maga mellől. Erős, kitartó, egyszerű jellemű ember volt. Ha nevetett, akkor nevetett, ha mérges volt, akkor mérges, de azt csak óvatosan, mert se dédi, se nagymamám (a testvére) nem engedte a veszekedést (hacsak nem ők mondták a véleményüket).
Keresztapámat úgy fogadta el a falu, ahogy volt. Szerették, hívták dolgozni, s a bement a falu egyetlen kocsmájába, ugyanolyan örömmel üdvözölték, mint a többieket. Ugyanúgy kuglizott (lengőteke!), mint a többiek. De így bántak ott mindenkivel. Volt nagymamáméknak egy testvérnénjük és annak a fia, akik inkább csak a munka mellé meg a kocsmába szerettek járni. Az már szólás volt, hogy amikorra megjelentek, az már jelezte, hogy hamarosan végzünk. De én hangos szót nem hallottam feléjük se – ha megjöttek ehettek, ihattak velünk együtt – legfeljebb a hátuk mögött mosolyogtak - sajnálták őket.
Mondom, keresztapám nem volt bonyolult ember. Minden disznóvágáskor bedugta a leölt süldő farkát a fenekébe – nehogy egy komisz gyerek ellopja és megegye -, aztán nevetve kérdezte: „Gyutyikám, kell-e a farka?” Akkor már előre untam, most meg hiányzik, az egész faluval együtt.
A disznóvágásról: Keresztapámék két malacot neveltek, egyet novemberben, egyet februárban vágtak, ahogy rájuk került a sor. Akkoriban nem volt hűtőszekrény, de nem is kellett. Be volt osztva, melyik család mikor vág, aztán vitték egymásnak a kóstolót. Így minden héten volt friss hurka, kolbász, hús minden házban, a többit meg lesózták, megfüstölték, ahogy illett. Mire elfogyott, jött a következő adag.
A böllér neve Zöld volt anyakönyvileg (a legfurcsább név a faluban), de mi csak böllér úrnak hívtuk. Vékony ember volt, az egyik kezére kacska volt, nem tudta használni rendesen valami sérülésből kifolyólag, mégis őt hívták minden évben. Meg a szolnoki rokonokat, segíteni. (Lány ikertestvéremnek egyszer elég volt, őt kiküldték az asszonyokkal belet mosni a trágyadombhoz, többet nem is jött. Én férfiasabb feladatokat kaptam, maradtam is hosszú évekre…)
Engem előre figyelmeztettek: ha a böllér úr inni kér, már ne adjak neki – de hogyan is mondhatna nemet egy kisfiú a „főnöknek”? Sehogy. Hát ittak, közben dolgoztak és ez a vékony, egykarú ember szinte ledolgozott mindenkit a színről. Közben viccelődtek, kóstolgattak, olyan jó hangulat soha se volt, mint a disznóvágáson. Nagyapám az abalét őrizte, apám velem együtt vágott, darált, nagymamám volt a szakácsné és mindenes – helye és szerepe volt mindenkinek. A keresztapámé volt az utolsó szó, ő hagyta jóvá a hurka ízét, a kolbászét, ő mondta, hogy a húst milyenre vágják, a szalonnát csak ő sózhatta meg… ha már rég eldőlt is, hogy mi milyen lesz, akkor is őt hívták, a gazdát, hogy jó lesz-e. Figyeltek rá, kedveztek neki, akkor is megadták az első helyet, ha különben hely se volt. Nagymamám (a testvére) is csak egyszer veszekedett vele, már a dédi halála után, amikor Jani bácsi (azaz a keresztapám) sietni akart és inkább kihagyta volna a családi ebédet. Na, akkor Nagyi megmutatta, ki az úr a háznál, öt perc alatt a „sarokba térdepeltette” az öccsét: márpedig ebéd lesz, olyan nem lehet, hogy ne legyen. Lett is, de még milyen finom!
Közben ment az anekdotázás. A felrobbantott disznó esetét mindenki ismeri, ez vándortörténet, ki tudja, megtörtént-e valaha. (Amikor a süldőt gázzal elkábítják az okosok, hogy könnyű legyen megfogni levágáshoz. Aztán pörzsölés közben felrobban…) Hanem van ennek egy régebbi változata, miszerint: „Két disznó volt az ólban, az egyik süldő, a másikat már ’berakták’, abból anyakoca lesz. A süldőt akarják levágni, jönnek az emberek, jól megjegyzik, melyik az. Aztán bemennek, mert még sötét van, addig pálinkáznak kicsikét, ahogy illik, közben készülődnek. Egyikük odatolja talicskán a szalmát is a pörzsöléshez (akkor még nem volt gázpalack), aztán ő is bemegy - pálinkáznak. Aztán mások kimennek – hadd dolgozzon mindegyik, kihúzzák a disznót az ólból, megszúrják – a jó munka végeztével visszamennek pálinkázni. Na, egy másik is kimegy, majd ő meggyújtja a szalmát, hadd pörzsölődjön a szőr – aztán visszajön, ő is iszik egy cseppet a munkára. Végül összeszedik magukat, hogy munkához lássanak, hát az ólban ott röfög a süldő – ez meg hogy lehet? Akkor megtalálják az ól mellett a leszúrt anyakocát vérében, szőrösen – a teremtésit! De akkor mit pörzsöltünk? Nézik, hát ott a leégett talicska a parázsló szalmával… Na, ezért nem szabad bepálinkázni nagyon a disznóölés kezdetén. Így van, Gyuszikám? Töltsél csak nekem egy kis fröccsöt…”
A disznóölésről mindig kincsekkel lehetett hazatérni: a lepörzsölt körömmel – főleg, amikor már én rántottam le a forró csülökről -, ne meg a finom étellel. Ennél jobb és kincsszerzőbb esemény csak egy volt a faluban, a búcsú.
A búcsú: A hosszú utcán, a kocsmától indulva sorban az árusok, bugylibicskával – fanyelű, alumínium élű, semmire se jó, mégis vettük -, édességekkel, aztán horgászat, céllövölde, körhinta, kisgyermekek kincsestára. Na jó, volt körmenet is templomi zászlókkal és szép ruhájú asszonyokkal, de az minket nem érdekelt, tán azt se tudtuk, mit látunk. A kocsma előtt a férfiak nézték a körmenetet, hogy pohár bor volt-e a kezükben vagy csak én képzelem most oda, már nem tudom, nem figyeltem rájuk. Hanem a többi! A horgászat olyan sikerélményt adott, hogy egyszer az összes pénzünket elvertük rá, be is gyűjtöttünk egy nagy szatyor vackot és három fődíjat, rettenetes műanyag malacperselyeket. (Ki nem látott még ilyet? Műanyag halacskák úszkálnak a vízben, azokat kell kihalászni. A hasukon szám van, a polcokon meg rengeteg kincs. Amilyen számot kihorgásztál, olyan sorból választhatsz. Az árusnak tuti üzlet – a horgászatért mindig többet kell fizetni, mint amennyibe a „kincsek” az árusnak kerülhetnek – a horgászó gyereknek viszont tuti sikerélmény.) Csodálatos fehér műanyag csontvázas kulcstartót birtokolni, kisautót, rágót és ráadásul három gyönyörű malacperselyt!? Nem is értettem, miért nevetnek rajtunk…
Ilyenkor látogattuk meg a rokonokat is. Az italos rokonokhoz csak beköszöntünk, nehogy úgy érezzék, kínálniuk kell a nincsből. Volt aztán, akinél hosszabban időztünk. Az asszony a lumbágótól meghajolva mindig derékszögben járt, férje kezei elnyomorodtak, akkoriban azt hittem a szódavízgyártástól, de nem. (Hogy valami ízületi betegség, vagy a csendőrmúltja miatti „beszélgetés” egy börtönben hagyott rajta nyomot?) Szorgalmas, tiszta emberek voltak, az udvaron kacsával, libával, pulykával, még egy pávájuk is volt. Kint éltek a nyári konyhában. A házban volt a „tisztaszoba”, ott még a szőnyegre is újságpapírokat fektettek, csak arra lehetett lépni. Nem is mentek be oda, csak ha az orvos jött megvizsgálni az asszonyt – legalábbis mi így tudtuk, gyerekként teljes értetlenséggel. Hát minek e „nagy gazdagság” – még páva is! -, ha nem használják semmire? Mit értettünk mi akkor a szegény parasztember földéhségéből, megcsalatásából, nemzedékek nélkülözéseiben kikristályosodott takarékosságából? Akkor semmit, s tán ma se sokat, különben jobban megbecsülnénk őket.
Amikor keresztapám meghalt, elhagyatottá vált az atyai ház. Az örökösök évekig eladni se tudták, hiszen kiürült a falu is. Ingyen se kellett senkinek se föld, se szőlő, se a Tisza a háztól ötven méterre.
Úgy hallom, most valami mozgás tapasztalható. Tiszakécske – „az ország leghosszabb városa” – beérte Óbögöt és bekebelezte. A városiak nyaralónak, vikendháznak veszik, ami megmaradt. Jól van ez így, legalább lesz valami élet, ha a leégetett talicskáról szóló történetet már nem is fogja elmesélni nekik senki…
