Sípos (S) Gyula: Szavak híján
Amire nem volt szavam.
Én voltam a mesélő, sok szavam volt, de erről nem tudtam beszélni.
Most talán azt mondanám, szerelmes voltam anyámba is gyermeki szerelemmel, ahogy szeretjük a számunkra legszebbet és legjobbat, de akkor nem voltak erre szavaim.
Igaz, másoknak se.
Amikor Immát belökték közénk csak egy meggyalázott kislány volt. Akkor már híre ment, hogy nálunk több reménytelen állapotú rabszolga is felgyógyult, ezért hozzánk hozták a megerőszakolt, szétrepedt kisfiúkat, kislányokat és a túl sok sebből vérző, legyöngült felnőtteket is.
Nem beszélt. Ha hozzá értem, összerezzent. Az arca maszk, a szeme tompa. Az asszonyok megmosdatták, a sebeit bekenték, a rongyainkkal betakarták, átölelték. Körbe vették, férfit a közelébe se engedtek. Később aztán hívtak, én voltam a gyógyító, mit tehettek volna? Az már az élet jele volt, amikor riadtan nézett rám.
A nemzetségfőknek több feleségük volt és ágyasaik, a fiatalabbak meg raboltak maguknak, ha tudtak. Nőhiány volt, állandó beszédtémául a legényeknek, de ez a beszéd nem a szerelemről szólt, hanem arról, hányféleképp fogják magukévá tenni a nőt, akit megszereztek.
Az állatok meg nem beszélnek, csak csinálják, tőlük aztán milyen kifejezést tanulhattam volna?
Imma. Csak egy lány a sok meggyötört gyerek és felnőtt közül. Örültem, hogy felépült és kijön velünk dolgozni, mert így kevesebb munka jutott egyre, de különben nem foglalkoztam vele. Ő se keresett engem, de mást se, elrejtőzött a lányok és asszonyok között.
Akkoriban már nem voltunk olyan állatok, mint ideérkezésemkor, amikor este a párok alig vonultak félre, ott bagzottak, ahol tudtak, épp csak a tűz fénykörén kívül, néhányan meg szurkoltak nekik, vagy épp a sorukra vártak…
Engem taszított a dolog, ennél otthon szemérmesebbek voltunk.
Erőszakoskodni se akartam, a vágy se nagyon munkált bennem, fiúk után meg pláne, inkább undorítónak tartottam az egészet, mintsem vonzott volna. Azt gondoltam, talán nem is lesz dolgom nővel, talán ez az ára az Éden megnyitásának. Vagy ha lesz is, majd csak később, és akkor is csak egy asszonyom lesz, mint Ádámnak Éva, akihez teljes szívemmel ragaszkodni fogok, és akit nem engedek át senki másnak. De hogy ki lesz és milyen lesz, arról nem gondolkodtam és nem is nézelődtem. Meg aztán annyi munkánk volt minden nap, hogy estére teljesen kimerültem. A rabszolgaélet már csak ilyen, s nekem még ott voltak a betegek és a történetmesélés a tűz mellett.
Valahogy, az idők során mégis lecsitultunk, emberré lettünk. A Hang miatt volt mindez, amit hallottam, s amiről elhitték, hogy az Úr hangja, aki menekülést ígér nekünk. Azt mondta, én csak gondozzam őket, mint egykor a nyájat, Ő megsegít.
Tanácsot adott, előre szólt, ha valami rossz közeledett, gyógyító erőt adott a kezeimbe, erőt a szavaimba, így tanultunk hallgatni rá.
Már aki.
Az erős férfiak ha már nem is vitték félre a nőket, de azért akarták… legalább közös megegyezéssel… de hol van a megegyezés, ha feltör a vágy?
Egy este Immát akarta elvinni Sánta, egy nagyhangú, de kevés munkájú férfi. A lány teljesen lebénult, Sánta meg rángatta, hogy viszi magával.
-Nem viheted magaddal őt, így semmiképp sem!
-Te ebbe ne szólj bele kuruzsló, maradj a füveidnél!
Akkor elé álltam, hogy ne tudjon tovább menni.
-Nem viheted magaddal! Lehet, hogy még beteg, és egyébként se egyezett bele, hogy veled menjen.
-Nem beteg ez, kint dolgozik velünk! Csak néma, azért nem szól. De ahogy rám nézett, én láttam, hogy akarja. Ne félj, én majd szóra bírom, de még hogy! Csak kezdjem el, majd meghalljátok, hogy kiabál az örömtől! Az én varázsvesszőm minden lányt meggyógyít!
-Menj el innen – mondtam -, és inkább a munkában jeleskedj, ne a hencegésben. Engedd el a lányt, és menj el szépen – azzal közéjük álltam…
Megszúrt. Nem tudom honnan került a kezébe a helyesre csiszolt ültetőbot, de azt vágta a vállamba. Hátra tántorodtam, ő pedig rántott egy nagyot a lányon. Láttam, ahogy Imma szeme hatalmasra tágul, aztán a ruhája alól előkapott egy követ – elképzelni se tudom, mióta rejtegethette ott, elszánva magát, hogy többé nem enged az erőszaknak -, és teljes erővel fejbe verte vele a férfit.
Sánta arcát elöntötte a vér, mondani akart valamit, de már nem volt rá ideje. A földre ájult és fel se kelt másnapig. Utánajó ideig került minket, ha nem is azért, mert engem megszúrt, vagy amit Immával tenni akart, de azért mindenképp, mert egy gyenge kislány így elintézte.
Ezután Imma védelmezőjének tekintett. Ha kimerészkedett az asszonyok közül, rögtön mellém jött, ott ásott, ott gyomlált, velem hordta a trágyát, gyűjtötte a növényt, amit mutattam neki, de szólni még sokáig nem szólt, hozzám se, máshoz se. Viszont énekelt. Először csak esténként dúdolt velünk, később olykor munka közben is, bár ha észre vette, hogy énekel, abbahagyta. Aztán egyik este mellém ült. Rá mosolyogtam, ő pedig visszamosolygott. Akkor szólalt meg először, így kezdtünk beszélgetni. Óvatosan, egy-két szóval, a munkáról, a betegekről, a növényekről… önmagáról, a múltjáról azonban sohasem mesélt, az tabu maradt.
Aztán ő is csak felnőtt, mint mindannyian, bármilyen szegényes ételen is tartottak minket és megjelent benne az asszonyi természet havi jele is.
A többiek fogadásokat kötöttek ránk, hogy mikor és hogyan…
Csak én nem vettem észre semmit. Mindenki tudta, hogy Imma hozzám tartozik és ne is kezdjen vele senki – csak én nem. Vak voltam a saját érzéseimre is. Vártam reggel, hogy jöjjön, kerestem, ha nem jött, jól esett vele együtt dolgozni, hiányzott, ha máshová osztották és féltem, hogy elvihetik tőlünk, ezért gondom volt rá, hogy kellően el legyen csúfítva – de amit éreztem, azt nem tudtam.
Sánta volt az, sok idővel később, aki ismét áttörte a burkot, amikor megkérdezte:
-Nekem nem engedted, de te miért nem viszed már el? Nem látsz a szemedtől? Ez a lány koslat utánad, le se lehet vakarni rólad. Mit húzod az időt?
-Megbolondultál? – kérdeztem. – Hiszen csak egy kislány!
-Kislány volt, amikor idekerült. De most már nagylány, nő, akinek férfi kell. Ne kínozd! Vagy ha neked nem kell, csak szólj, vagyunk itt elegen, akik elvinnék…
-Nem viszek el senkit, és te se viszel! Mi nem vagyunk olyanok, mint azok – intettem Anák vára felé -, nem rabolunk, nem erőszakoskodunk…
Sánta szavai azonban szöget ütöttek a fejembe. Új szemmel néztem Immára, s láttam, milyen gyönyörű lánnyá ért. Rám mosolygott, és hirtelen rájöttem, hogy én minden nap ezt a mosolyt várom…
Visszamosolyogtam rá, de hogy mit kellene neki mondanom, arra akkor még nem voltak szavaim…
Hallgattunk, mosolyogtunk, dolgoztunk, néhány szót váltottunk, csak hogy mondjunk valamit…. de amikor odahozta hozzám a gyógyitalos korsót, kicsit mindig hosszabban maradt kezemben a keze. Ha elmentem mellette, megsimogattam a vállát…
Aztán Szet fiainak szaporodó portyái és betörései világossá tették, hogy újra megérkezett hozzánk a háború. A megszokott életünknek vége lett. Az őrök is nyugtalanok voltak, a kezük is hamarabb eljárt. Féltek egy hirtelen rajtaütéstől, rablóportyától is, hogy esetleg a támadók elhajthatnak minket, ezért esténként karám mögé rekkentettek minket, értékes tulajdonukat. Azonban, furcsa módon, ebben a bezártságban összebújva feléledt bennünk a remény és arról sutyorogtunk, hogy a harcok zűrzavara lehetőséget kínál a szökésünkre a rabságból, és azt tervezgettük, mit is kellene tennünk…
(Részlet egy készülő regényből - Éden után, özönvíz előtt -, véleményeket lehet írni az elérhetőségeinkre, örömmel veszem... :-) )
