Sípos (S) Gyula: A találékony Tubálkáin
Káin kényelmesen elhelyezkedett a díszes hordszékében és kivitette magát a szántóföldre, ahol a szolgák dolgoztak az emberei felügyelete alatt. Ült az árnyékban, evett és ivott, közben a munkásokat figyelte. Férfiak és asszonyok kettesével befogták magukat egy-egy kezdetleges járomba és úgy húzták a harmadik társuk által a földbe nyomott faekét. A kiforgatott rögöket aztán botokkal felszerelt gyerekek apróra csapkodták és magokat vetettek belé. Itt talált rá Lámek. Megállt Káin előtt és meghajtotta magát. Káin intett neki:
- Látod, mivel dolgoznak? A fiad, Tubálkáin találmánya ez is. Sokkal hatékonyabb, mint az ásóbotok!
-Örülök uram, hogy szolgálatodra lehetünk!
-Természetesen. És mond csak, felnőtt már a kecskegida, amit adtam neki? Mert akkor újra el kell mennünk hozzá…
Lámek ugyanis eljött Nod városába, hogy Káin elé tárja gyermekei legújabb felfedezését. Fia Tubálkáin, és nővére Noéma ugyanis kutató lelkek voltak, akik mindig törték a fejüket valamin. Bejárták a környező területeket és felmentek a hegyekbe is, hogy megnézzék, arra milyen az élet. Egy este aztán, hogy tüzet raktak, észre vették, hogy a kőből valami forró anyag folyik ki, ami kihűlve megszilárdult. Újra melegítették és először a pattintott kőszerszámaikkal akarták formázni, nem sok eredménnyel. Akkor mást próbáltak: a földben alakítottak ki egy virágformát és abba folyatták a fémet, majd amikor kihűlt, szépen lecsiszolták. Így lettek ők az első rézmunkáló kovácsok a világon. A csillogó sárgás fényű virágot aztán elhozták ajándékba anyjuknak Cillának, aki pedig megmutatta azt férjének, Lámeknek, aki rögtön elvette tőle.
-Ez csak viszályt szítana közted és Áda között – mondta -, én pedig megvernélek benneteket, mert nem tűröm a sátramban a veszekedést, főleg nem a két feleségem között!
Magának akarta Lámek a rézvirágot, de aztán mégis mást gondolt. Elvitte Káinhoz az új kincset, ajándékul. Tetszett az ajándék a nagyúrnak, magához is hívatta Tubálkáint és megdicsérte ügyességéért. A virágot ugyan nem tartja meg – mondta neki -, mert az lányoknak való, hanem odaadja kedvenc asszonyának, hadd örüljön neki. De hogy lássa, milyen nagyra értékeli munkáját, egy kecskegidát ajándékoz Tubálkáinnak, ajándékul.
-Hanem valamit kérnék – mondta akkor a kovácsnak. – Készítsetek ebből a rézből nekem férfinak való dolgokat! Olyat hozz, ami segítségünkre van ezekben a nehéz időkben. Tudod te is, hogy Szet fiai mozgolódnak és Anák népe is harcolni akar ellenem, de nem is ellenem, hanem a mi isteneink ellen. Készíts tehát nekem olyan eszközöket, amivel legyőzhetem a fattyú nemzetségeket, akik fel merték emelni a fejüket ellenem!
Így történt.
Lámek most újra meghajtotta magát és azt mondta:
-Kecske lett azóta a gidából, úgy vélem, itt az idő, hogy megnézzük, mit talált ki az én fiam, Tubálkáin!
Másnap aztán elindultak. Káin csak két testőrt vitt magával, két erős férfit, akik a málhát cipelték az ennivalóval. Lámek egyedül jött az elmaradhatatlan harci bunkójával és a rituális késsel. Abban reménykedett ugyanis, hogy fiának találmányai elnyerik Káin tetszését, és akkor ünnepi véres áldozatot mutathatnak be, talán épp az ajándék kecskével.
Lassan haladtak Káin hatalmasra nőtt, elzsírosodott teste miatt hamar elfáradt. Többször meg kellett állniuk pihenni, végül kénytelenek voltak és éjszakára letáborozni, így csak másnap délelőtt értek Tubálkáin lakóhelyéhez.
Három rönkház állt a völgyben egymás mellett. Az elsőben lakott Cilla két felnőtt gyereke, Tubálkáin és Noéma, akit ugyan már el akartak vinni asszonynak, de testvére kikönyörögte apjuknál, Lámeknél, hogy még maradhasson, s eddig már kétszer is kecskét adott érte. A lány is maradni akart, jobban érdekelték a testvérével közös munkák és felfedező utak, mint a férfiak.
A második házban a szolgák laktak, Lámek szerint túlságosan is nagy szabadságban, de nem szólt miatta. Ha őt látták úgyis remegtek, a többi pedig nem érdekelte. A harmadik épület volt a műhely, oda kísérte most a kovács a vendégeit.
-Nagyuram, volt időnk végig gondolni, mivel segíthetnénk, hogy uralmad elérjen az ég határáig! De mielőtt ezeket megmutatnám, hadd adjam át személyes ajándékunkat! – Azzal elővett egy levelekbe csomagolt tárgyat, óvatosan kigöngyölte, majd meghajolva Káin felé nyújtotta. A tenyerén egy sárgásvörösen csillogó, öklelni készülő réz bika állt.
-Íme uram, a mezők bikája, aki elől az oroszlán is megfutamodik!
Káin lenyűgözve nézte a szobrot, először csak megsimogatta, aztán a kezébe szorította és felnevetett:
-Igen, ez vagyok én, ezek vagyunk mi és ugyan ki állhatna ellenünk!
Tubálkáin örült, hogy Káinnak tetszésére volt a szobor. Ő az istenét formázta meg benne, de ezt ki nem mondta volna hangosan. Atyja, Járed a Kígyót imádta, míg Káin a Fényhozót, s mindkettő főistennek hitte magáét az istenek között. De mi az ő főségük a Bika erejéhez képest? A Bika adta neki az erőt, amivel még a követ is megolvasztotta, ugyan ki vetélkedhetne vele? De még nem jött el az ideje a megdicsőülésnek, előtte szolgálni kell, ahogy a borjú szolgál. Így hát elfojtotta remegését és beljebb hívta őket a műhelybe.
-Engedd meg uram, hogy megmutassam, mire jó még a fém, amit a kőből kinyerünk. Eddig vagy bunkókat, vagy hosszú botokat használtunk a harcra, aminek a hegyét kifaragtuk és tűzben edzettük. Most azonban a hegyet rézből készítettük, ami erősebb, helyesebb és élesebb. Ezeket dárdának nevezzük, mert messziről is ölni lehet velük és könnyebben átüti a bőrt és a húst, mint a fahegy. Ugyanígy öntöttünk kisebb-nagyobb késeket is rézből. A fa- és kőbunkókkal is kísérleteztünk, hogy mi történik, ha bevonjuk azokat az új anyaggal... de ez még semmi!
Ezt nézd meg uram! Rájöttünk, hogy ha egy erős és rugalmas ágat meghajlítunk és a két végét juhbéllel összekötjük, akkor olyan fegyvert kapunk, amivel vékony, hegyes dárdákat tudunk kilőni, a így távolról is legyőzhetjük ellenségeinket. Jöjj uram, nézd meg!
Noéma kint várta őket az udvaron, kezében az íjjal és három nyíllal. Káin és Lámek ámultan figyelte, ahogy vesszőt helyez a húrra, aztán céloz és kilövi a nyilat, egyenesen egy tízlépésre álló fa törzsébe.
-Ha ez emberbe megy, mélyen belefúródik. Kipróbáltuk egy kecskén, a nyíl átütötte az oldalát, a második vesszővel pedig egyenesen a szívébe tudtuk lőni – dicsekedett a lány -, és az ügyes találat azonnal megölte!
-De nem csak támadásra, védekezésre is gondoltunk – folytatta Tubálkáin. Intett testvérének, aki visszament a műhelybe. – Amiket most mutatunk uram, azokat mindenki elől titkoltuk, még a szolgák se látták!
Noéma visszatért, kezében egy csomaggal, amit most kihajtogatott. A férfiak csodálva nézték az előkerülő bőrmellényt, amit a fényben ragyogó, csiszolt rézlemezkék borítottak.
-Cserzett bikabőr, erős és rugalmas, önmagában is véd a legtöbb szúró, vágó fegyver ellen. Mi is használunk ilyen bőrmellényt amikor tűzzel dolgozunk, hogy meg ne égessen. Ez azonban királyi öltözet minden fegyver ellen, az egyetlen, ami létezik! Készítettünk hozzá egy fejet védő bőrsisakot is, szintén rézlemezekkel…
Káin egy szót sem szólt, csak széttárta a két karját. Testőrei tudták, mit kell tenniük, bár ilyen öltözetet még sohasem adtak rá. Most átemelték fején a bőrmellényt, elöl-hátul eligazították, majd derekánál szíjjal összekötötték, aztán megkoronázták a fénylő bőrsisakkal. Káin széles vállai még szélesebbnek tűntek, szemei diadalmasan csillogtak. Kezébe vette az új dárdát, majd karjait lassan az égre emelve hatalmasat kiáltott.
Tubálkáin letérdelt, s őt követték a többiek is.
-Urunk vagy, győztes az egész világon! – Majd felállt, és így szólt: - De még mindig van valami, amit szeretnénk megmutatni. Kérlek, jöjj a műhely mögé, az elzárt részre.
Káin most látta csak, hogy a ház mögött fákkal, bokrokkal, leveles ágakkal embermagas kerítést húztak körbe, s csak egy nyílás vezetett be az elkerített területre.
-Nézd uram – mutatott Tubálkáin le a földre, ami tele volt kis dombokkal és elszórt fadarabokkal. - Ez itt a mi világunk, amit ismerünk és felfedeztünk. A te szolgád és testvére sokat járt már sokfelé, és mindent megjegyzett. Itt van kicsiben kirakva minden. Középen, kis lécekkel kirakva, itt a Te városod, Nód városa, a világ középpontja. Mögötte nem sokkal, itt a mi lakhelyünk és a folyó és a patakok a kőtörmelékkel kihúzva. A kis fadarabok az egyes nemzetségek sátrait jelölik, mindegyik más fafajtával. Minél nagyobb az ágacska, annál többen élnek azon a helyen. Hátul, a hegyeknél, ahová a kis fasátrat állítottuk, ott élnek Szet fiai, amennyire ki tudtuk kémlelni. Itt, a másik irányban pedig Anák fiai. Itt van előtted a világ, Uram, ameddig mi eljutottunk. De ha küldesz ki felderítőket, és azok beszámolnak nekünk, hogy mit láttak, még ki tudjuk egészíteni és így a térképed egyre pontosabb és részletesebb lesz. Ennek segítségével előre láthatod és megtervezheted, csapataid merre menjenek. Hol bújhat meg az ellenség? Merre lehetnek a csatára legjobb helyek? Hol lehetne tőrbe csalni a gonoszokat?
Káin lenyűgözve nézte a földbe épített térképet. Eddig nem sokat gondolkodott azon, hogy fog győzni. Azt gondolta, hogy csak elindul és odamegy és leigázza az ellene lázadókat. Öl és pusztít, megtart és épít, ahogy majd jön. De most hirtelen megértette, hogy ennél sokkal jobban végig kell gondolnia a hadjáratát. – Lucifer áldott meg, a Fényhozó mutatta meg ezt nekem, a tudás és bölcsesség világosította meg elmémet, hogy győzzek minden ellenségem felett! – gondolta. De azt is tudta, hogy meg kell jutalmaznia Tubálkáint, hogy még jobban magához láncolja. Ezért lehajolt, és a csillogó rézbikát ráhelyezte a Tubálkáin otthonát jelző három kis fadarabra.
-Itt legyen a Bika ereje és hatalma, és így legyen! Családom vagytok, fiam fiai, hús a húsomból, vér a véremből. Együtt győzünk és együtt uralkodunk mindenek felett!
Aztán lassan végig nézett rajtuk, hogy lássa, megértették-e, milyen tisztességben lett részük. Egymás után a szemükbe nézett, látta büszkeségüket és elszántságukat, és hogy készek mindenre.
- Lámek, te vagy a bajnokom, és mostantól a harcosaim vezetője is. Téged bízlak meg, hogy sereget gyűjts, erős és harcra termett férfiakat, akiket a színem előtt vezethetsz a küzdelemre.
-Te pedig Tubálkáin, a legfőbb kiképző, aki megtanítod mindenkinek, hogyan használják az új fegyvereket. Készítsetek minél több dárdát és íjat, kést és harci bunkót, eleget minden emberem számára. Ezen túl pedig neked és testvérednek fő gondotok legyen, hogy mindent kiderítsetek és elmondjatok nekem, mert bizony mondom, hogy elkezdjük a harcot, hogy megbüntessük az ellenünk szegülőket és mindenkit meghódoltassunk. Ezt a térképet addig is gyarapítsátok és őriztessétek, hogy rajtuk kívül senki se láthassa! Ha eljön az idő, újra eljövök, hogy közösen tanácskozzunk a győzelmünkről. – Magában hozzá tette: de csak akkor, ha nem gyalog kell idáig eljönnöm….
Büszkén, mint egy új hatalom birtokosai, kifeszített vállal jöttek elő a kerítés mögül. Lámek két felesége, Cilla és Áda a műhelynél várta őket. Amikor látták közeledtüket, térdre borultak előttük.
-Készen áll a lakoma uram, jöjjetek, és pihenjetek meg a nagy munka után!
Lámek vidáman összecsapta kezeit és mosolyogva fordult a többiekhez:
-Akkor együnk, igyunk, mert asszonyaim igen jó ételeket tudnak készíteni! Aztán, ha mind jóllaktunk és lecsendesedett a szívünk, mutassunk be véres áldozatot az isteneknek, akik győzelemre vezetnek minket! Adjuk neki, ami kedves a szívünknek! Mit gondolsz Tubálkáin, lehet-e méltóbb ajándék, mint a kecske, amit urunktól kaptál és eddig dédelgettél magadnál?
Noéma már nyitotta a száját, de Tubálkáin ránézett és a fejével nemet intett, hogy hallgasson, aztán meghajtotta magát, s csak összeszorított, elfehéredett keze árulkodott a belső feszültségéről:
-Minden úgy legyen, ahogy apám kívánja.
(Részlet egy készülő regényből - Éden után, özönvíz előtt -, véleményeket lehet írni az elérhetőségeinkre, örömmel veszem... :-) )
