Sípos (S) Gyula: Beszélgetés Évával
Ádám hosszú időkre eltűnt, de Éva mindig ott volt nekünk. Ádám hallgatott, Éva azonban beszélt, mintha szavakba akarná fojtani a kimondhatatlant. Nagy gyűjtögető volt, én pedig kíváncsi gyerek, ezért sokszor elmentem hozzá nézegetni a kincseit és hallgatni a történeteit. Azt hiszem ő is szeretett engem és óvni is akart, a maga módján. Amikor azonban megosztottam vele a nagy titkomat, hogy ha felnövök visszahódítom az Édent mindannyiunknak, elkomorodott az arca.
-Az lehetetlen – mondta nekem, és szigorúan rám nézett -, ezt verd ki a fejedből!
-De miért? – makacskodtam. – Én csak a legjobbat akarom…
Rám nézett, megsimogatta a fejemet, aztán elsírta magát. Megijedtem. Soha nem láttuk sírni ősanyánkat. Mit követtem el?
-Fiacskám, nem szabad erre még gondolnod sem! Tudod, Káin is ezt akarta, aztán nézd meg, mi lett a vége!
Meg kell értened Énok – mondta hetedizigleni ükanyám, Éva, aki gyerekként közel engedett magához, az ölébe ültetett és hagyta, hogy nyughatatlan kíváncsiságommal nyaggassam -, hogy azok nagyon zaklatott idők voltak. A kiűzetés mindent megváltoztatott. Azelőtt az állatok a barátaink voltak, most félni kezdtek tőlünk és ellenségessé váltak. A gyümölcs lerohadt a fáról, a talaj törte a lábunkat… de leginkább mégis mi törtük össze magunkat és egymást. A fájdalom, a harag, a vád és önvád majdnem elpusztított minket is. Ketten voltunk csak, atyád és én, és mégis…
Aztán megfogantam Káint. Azt se tudtam, mi történik velem. Mi zajlik a testemben, hogyan fog megszületni a gyerekem? Hogyan legyek jó anya és Ádám hogyan legyen jó apa? De fiunk születése újra összehozott minket. Káin olyan szép és okos gyerek volt! Ragaszkodott hozzánk, velünk volt mindig, s a gyermeki, átölelő szeretete visszahozott valamit az Éden eltűnt világából.
Később Ádám olykor magával vitte barangolásai során, Káin pedig szinte istenítette apját. Ádám megmutatta neki a kerub lángoló kardjának égen tükröződő visszfényét is és elmesélte bukásunkat…
Talán korai volt még ezt elmondani neki – de ezen már nem lehet változtatni. Első fiam, aki annyiszor kibékített minket, fejébe vette, hogy az Égi Atyával is ki tud békíteni minket és eléri, hogy visszaengedjen minket az Édenbe.
Annyira jó akart lenni! Ő aztán betartott minden szabályt, minden ünnepet. Soha állathoz nem nyúlt, mert az Úr azt parancsolta nekünk, hogy növényt együnk, de még azok közül is megnézte, hogy melyik tiszta, nehogy tisztátalanná váljon. Rítusai voltak, amiket pontosan betartott. Komoly volt és elszánt, mi meg csak mosolyogtunk rajta. Majd kinövi…
Aztán megszületett Ábel, aki egészen más természetű fiú lett. Könnyed, nevetős, nem vett túl komolyan semmit. Örökmozgó és hízelgő, aki megvidámított mindenkit maga körül. Még az állatokat is megszelídítette – felnőve aztán pásztor lett belőle.
Káin féltékeny volt rá, nem kétséges. Ábel születéséig ő volt a középpontban. Ő az elsőszülött! Míg az évek során Ábel úgy fejlődött, mint egy széles koronájú fa, Káin egyre inkább bezárkózott. Mindenáron bizonyítani akart, teljesíteni, győzni… Nem értette meg, hogy erre nincs szükség…
Rögeszméssé vált. Vissza az Édenbe!” – csak ez járt az agyában és haragudott mindenkire, akiről úgy vélte, hogy a nagy tervet veszélyeztetheti. Értettük mi ezt és talán még reménykedtünk is, hátha sikerül, mert mi is sóvárogtunk vissza oda, minden fiunk és lányunk, minden unokánk és dédunokánk, minden nemzedék, ahogy te is, mindannyian sóvárgunk az Éden után. Mi azért, mert tudtuk, mit vesztettünk, ti pedig azért, mert nem tudjátok, de el tudjátok képzelni…
Káin sem tudta, de tudni vélte, hogy ott vár rá a boldogság.
Annyira küzdött azért, hogy bejuthasson az Édenbe! Talán úgy érezte, hogy minket elveszített Ábel miatt, de az Égi Atyát még megnyerheti, ő, egyedül. Ő, aki betart minden parancsot, ő, aki elhárít minden gonoszt, ő, aki tiszta, aki földműves, várta a Hívást, minden nap várta… de nem volt hívás, nem jött az angyal, nem aludt ki az Édent elzáró tűz az ég alján. Végül talán Ábelben látta minden terve veszélyeztetőjét, kudarcának okát. Ábel, aki állatokkal foglalkozik, akit azzal is megvádolt, hogy eszik a húsukból – ami elképzelhetetlen volt -, aki kineveti őt, aki megront minden tiszta szándékot. Végül már benne látta minden bajunk okát…
Nem tudom már, melyikük gondolta először azt, hogy oltárt kell építeni és azon áldozatot bemutatni az Úrnak. Az egyik elkezdte, a másik ment utána. Az azonban biztos, hogy Káin úgy gondolta, ő kedves az Égi Atya előtt – mi is így gondoltuk, hiszen mindig a kedvét kereste -, így áldozatát szívesen fogadja az Úr. Így gondoltuk, pedig ha Káin jött látogatóba akkor szorongtam, hogy megint milyen hibát fog a szememre vetni, míg ha Ábel jött, már a gondtalan járásán megvidámodtam – és mégis, mind úgy véltük, Káin a legkülönb közöttünk.
Aztán megtörtént a tragédia. Káin áldozatának füstje nem szállt fel az ég felé, Ábelé igen… és aztán az a kedves fiú meghalt…
Ábel meghalt, de Káint is elvesztettük. Talán nem is akkor, hanem már sokkal korábban, anélkül, hogy észrevettük volna. Hagytuk, hogy feleméssze belülről a sóvárgás a nemismert után. Ő pedig beleroppant a nagy akarásba, a teljesítménybe. Hidat akart ácsolni az Édenhez, és mi abban reménykedtünk, sikerülni fog neki… nem sikerülhetett. Indulatát, haragját jogosnak tartottuk, még ha csitítottuk is…
Elveszítettük és nem is tudjuk visszaszerezni. Nem tudom, mi Isten terve vele, hiszen Ő nem engedte, hogy meghaljon. Az Égi Atya védi még most is a fiamat, fiam gyilkosát. Miért? Nem tudom. A város, amit Káin felépített és az, ahogy él most az rettenetes, megcsúfolása mindannak, amiben fiatalon hitt. Az lett az ő édene, azon uralkodik…
Megérted most már, miért mondom, hogy verd ki a fejedből ezt a gondolatot! – Remegő kézzel megsimogatta a fejem, aztán a könnyeit törölgette a kézfejével. - Kicsi unokám, unokám unokája, nem akarlak téged is elveszíteni! Érted!
Értettem én, hogyne értettem volna. De én majd másképp csinálom – gondoltam. – Én aztán nem követem el azt a hibát, amit Káin! Majd én megmutatom! Átöleltem a nyakát, megsimogattam a haját, aztán a fülébe súgtam: - ne aggódj mama, én soha nem fogok olyat tenni, mint Káin!
Hiába na, én is csak egy buta gyerek voltam…
(Részlet egy készülő regényből - Éden után, özönvíz előtt -, véleményeket lehet írni az elérhetőségeinkre, örömmel veszem... :-) )
