Sípos (S) Gyula: Énok bemutatkozása
„És Hénok az Istennel járt. Kedves volt Isten előtt, és nem találták, mert Isten elvitte.” (Teremtés könyve 5. fejezet 22,24-es vers)
Az Úr vett magához az egek egei fölé, s innen visszanézve minden érthető. De onnan, lentről?
A Kiűzetés után 622 évvel születtem, mint apám elsőszülöttje. Apám Járed, pedig Maláeéli elsőszülöttje volt. Apja Káinán, aki Enós elsőszülöttje, ő pedig Szeth fia volt, aki Ábel halála után fogant Ádámtól. Nem akármilyen nemzetség!
Én vagyok a hetedik elsőszülött között, ha érdekel a számmisztika. Meg a babonaság.
Amikor én születtem, még nem halt meg senki ember, csak akiket megöltek. Miért is ne hittük volna, hogy mi is halhatatlanok vagyunk?
Apám, Járed, a Hatodik a sorban, hitte, hogy ha elég közel maradunk az Édenhez és megtartjuk az Örökkévaló parancsait, akkor visszatérhetünk. Nem fog rajtunk a Rontás, ha nem vándorlunk messzebb a végtelen világban annál, hogy még lássuk az ég alján a Tüzes Kard fényét. Hitte, hogy ez a fény távol tartja a Rontást, a többi meg csak rajtunk múlik. Mekkorát tévedett!
Azt tettük, amit az Úr mondott: ha csak a növényeket adta nekünk eledelül, akkor csak azt esszük, vért nem ontunk. Különben pásztorok voltunk, állatokkal foglalkoztunk, tejet ittunk, sajtot ettünk, lenyírtuk a gyapjút, de nem öltünk. Ha már látszott, hogy egy jószág a végét járja, elcseréltük a hozzánk érkezőkkel.
Ajándékba adtuk – mondta apám, Járed -, és ajándékot kaptunk. Hogy aztán ők mit tettek vele, az nem a mi dolgunk.
Még gyerek voltam, hát kérdeztem: hiszen tudjuk, hogy megölik őket, és esznek belőlük. Akkor nem vagyunk mi is részese a bűnüknek? Ültünk a tűz mellett, azt piszkálta egy faággal, aztán megkérdezte, hogy tetszik-e a késem, amit kaptam tőle. Milyen büszke voltam arra a kőkésre! Finomra pattintott éle mindent átvágott, pont a kezembe illett. A legjobb faragó volt az összes között, és az enyém! Tetszett, de még mennyire tetszett!
Ajándékba kaptuk, a jószágért, úgy lett a tiéd – mondta, s fél szemmel rám sandított. – Visszacseréljem?
Meg se szólaltam, csak a torkom szorult el, meg az ujjaim a kés körül.
Na ugye – mondta apám, Járed.
Ádám 622 éves volt, amikor az ük-ükunokája, azaz én megszülettem. Összesen 930 évet élt, ami szép kor ugyan, de a fiam, Matuzsálem túltett rajta, ő 969 évet élt közöttünk. Én pont fordítva: leghamarabb házasodtam, már 65 évesen fiút nemzettem, és csak 365 évet éltem, bár nem haltam meg soha. Az Úr elvitt magával – ha hiszed, ha nem.
Nem mintha ez most már számítana.
Én emlékezem az istenekre és az istenek fiaira, akik összeházasodtak az emberek lányaival és nagyerejű utódokat nemzettek. Emlékszem a sárkányokra és a még hatalmasabb szörnyekre, akik sohasem hagyhatták el a vizeket, mert a szárazföldön összeroppant volna testük. Emlékszem a háborúra és a sötétségre, ami előkúszott a rejtekből és megrontotta az egész földet.
Emlékszem, amikor apám, Járed egyszer meglátogatta Ádámot, elvitt magával, én pedig gyermeki naivitással osztottam meg vele a nagy tervemet, hogy legyőzöm az angyalt, elragadom tőle a tüzes kardot és az egész népet visszaviszem az Édenbe. Nem hittem neki, amikor azt mondta, hogy ez lehetetlen, pedig igaza volt.
Láttam a föld és a rajta élők megromlását, voltam Anák rabszolgája és egyszer csak azért lopóztam be Káin városába, hogy kimentsem onnan a nőt, akit szerettem.
Amikor elmondtam Ádámnak, hogy azt tervezem, visszatérek az Édenbe és legyőzöm az angyalt, kioltom a tüzes kardot és visszavezetem az embereket az elveszett földre, csak a fejét csóválta.
-Az lehetetlen – mondta. – Amikor elbuktunk, az egész világ kilökődött az időbe. Az idő pedig a halál formája.
-De hiszen életben maradtál! – kiáltottam. – Mindannyian élünk!
-Ábel halott – felelte. – Nincs út visszafelé. Isten időn és téren kívül él, övé az örök jelen, és Ő az élet. Mi pedig az időben élünk, és az idő formája a halál.
Nem hittem neki. „Szegény ősapám, megbolondult.” Fiatal voltam, tettre kész és fogalmam sem volt, miről beszél.
De ha már ott voltam kérleltem, hogy mutassa meg azt a ruhát, amit még az Úr készített nekik, miután kiűzte őket az Édenből, de elutasított. Mondott mindenfélét, hogy Éva eltette, nem is tudja hol van, elkopott az már, de én tudtam, hogy csak rejtegeti. Tudta azt mindenki, hogy amikor Ádám elvonul, eltűnik hosszú időkre, hogy az Úrral beszélhessen, akkor magára ölti a ruhát. Látni akartam én azt a bőrből készült ruhát, s nagyon vágytam egy darabkára belőle, hogy nekem is legyen valamim Istentől. Később aztán lett is – de ez egy másik történet.
Nehéz ezt nektek megérteni, mert akkor világ még fiatal volt és gyönyörű, most pedig öreg és beteg. Akkor úgy éltünk, mint a védett melegházi növények, míg el nem rontottunk mindent. Meleg volt, párás, kényelmes és túlburjánzó, tele olyan állattal és növénnyel, aminek ma már a kövületei sem találhatók meg sehol. Az állatok szelídek voltak, amíg el nem torzultak és el nem vadítottuk őket magunktól. Én még sétáltam behemótok csordáival, hintáztam egy vén bika ormányán és együtt ettem velük. Ők a fák leveleit tépdesték, én az édes termést faltam. Nem tudom érted-e, de akkor még az ormányosok is az ég felé néztek, most meg az elefántok is a földről legelnek.
Amit atyámtól Járedtől tanultam és a fiamnak, Matuzsálemnek adtam tovább, az mind látható valóság volt. Csak fel kellett néznem az égre, hogy lássam boltozatot, ami elválasztja az alsó vizeket a felső vizektől. A Teremtő alkotta azt a boltozatot, így választotta el a vizeket, amelyek a boltozat alatt voltak, azoktól, amelyek a boltozat felett voltak, s elnevezte a boltozatot égnek, ami alatta van, azt pedig földnek.
Párás, erős, meleg levegő töltötte ki a boltozat alatti világot. Szivárvány nem volt, hiszen felhők sem voltak, sem eső, amelynek cseppjei prizmaként megtörték volna a fényt. A tömérdek víz sátorként feszült fölénk, hogy aztán a vízözön idején átszakadjon és lezúduljon ránk. Abban a nagy katasztrófában törtek fel az alsó vizek is, és jött a meteor-zápor, a földrengések, sötétség és fagy, és az eső, és vele a szivárvány időnként megjelenő vékony csíkja az égen. Az Ő jele, hogy nem feledkezett meg rólunk.
Azt mondta, a szivárványt legalább nem tehetjük tönkre. „Ez a Jel, amit láthattok, de el nem érhettek.” Mintha csak magáról vallana – Isten, aki akkor is elrejtőzött előlünk, aki megalkotta a felső és alsó vizeket és szétválasztotta azokat, hogy köztük éljünk, majd az egészet ránk omlasztotta.
De nem mondhatom, hogy nem volt igaza!
Így van ez.
Az ősi világ a vízözönben töredezett kontinensekre és hullott darabokra.
Mi maradt mára a túlcsorduló gazdagságából?
Hiszen azóta a lángpallos sem látható.
De én láttam és hallottam, ízleltem és szagoltam azt az életet. Éltem, megházasodtam, gyermekeket nemzettem, küzdöttem, elbuktam és felkeltem. Énok vagyok, őseim nyelvén a Felszentelt, Káin fiai szerint Rabszolga, Isten szerint pedig Megmentett, a Tapasztalt, akit Ő végül elragadott, hogy mindörökké Vele éljek.
Ez az én történetem.
(Részlet egy készülő regényből - Éden után, özönvíz előtt -, véleményeket lehet írni az elérhetőségeinkre, örömmel veszem... :-) )
