Illés a pusztában
Illés súlyos szavakat kiált a népnek: nem lesz eső, csak az én szavamra!
Aztán kimegy a pusztába. A kérit patakja vizet ad, a holló kenyeret, de ki táplálja Illés haragját, ami kitart három és fél évig?
Sértetten, dühösen, megbántottan ül Illés a pusztába, mintha a nép őt sértette volna meg bűneivel. Rágja magát, nem tud megnyugodni, békére nem lel.
Pusztaság van a szívében.
Aztán Isten hangja szól, s csak ennyit mond: menj, mutasd meg magad Izraelnek…
Illés szívéből felfakad a forrás, de kinek a forrása ez? Teli önsajnálattal, gúnnyal, haraggal.
Illés istenítéletet tart, de kinek az ítélete ez? 450 férfi vére festi vörösre a földet, a gyilkos próféta pedig rémülten menekül a pusztába egy asszony haragja elől, aki bosszúért kiált.
Most jött el a bűnbánat ideje: én sem vagyok különb atyáimnál…
Isten pedig, aki eddig is jótállt érte, megállítja a sziklafal előtt, hogy megmutassa: nem a viharban, nem a szélvészben, nem a mennydörgésben, hanem a szelíd szellőben van jelen az Úr.
(Kép és szöveg: Sípos (S) Gyula)
