Sípos (S) Gyula: Káin ítélőszéke előtt
Nod várossá épült, a találomra földbe kotort kunyhókat fagerendás épületek rendezett sora váltotta fel, Káin pedig az új nagycsarnokában tartotta törvénykező napjait. Egy lecsiszolt rönkökből ácsolt trónuson fogadta a kérelmezőket és itt ítélkezett az elé hozott bűnösökön. Ide hozták a férfit, aki Szet Fiának nevezte magát és azt merte állítani, hogy ő az, aki az elsőtől származik.
Az istenfiak egyikétől származó óriás, Holgur húzta maga után Káin elé a földön a vérző férfit. Holgur egyike volt a Káin szolgáló, messze földön híres embereknek. Ismert volt arról, hogy bár termetével kimagaslik az emberek közül, mégis szinte egy szellem csendességével tud lopakodni. Kitűnő szaglása miatt Káin felderítőként is jó hasznát vette és őt küldte, hogy levadássza ellenségeit. Márpedig Káinnak mindig voltak ellenségei. Azzá lett Szet Fia is, aki azzal mert dicsekedni, hogy az elsőtől származik, és társakat gyűjtött maga köré Káin felségterületén.
Káin elterpeszkedve ül trónusán vaskos combjait széttárva, hogy elférjen hatalmasra nőtt hasa. Még a nappali világosságnál is látszott, hogy körülötte vibrál a levegő, jelezve, hogy a legnagyobb istenfia, a Fényhozó oltalma alatt áll és annak tekintélyével beszél.
-Szóval te lennél az a bátor férfi, aki azt állítja magáról, hogy az elsőtől származik? – Káin kíváncsian nézte az előtte heverő férfit. – Te lennél a híres Szet Fia? A bátor és erős férfi, aki zavart mer kelteni országomban?
A férfi dacosan emelte fel a fejét. Szájából szivárgott a vér, rekedt hangon válaszolt:
-Szet nemzetségéből származom, Szet Fia vagyok, Szet pedig Ádám, az első fia volt, születése szerint ugyan csak harmadik, de az első, aki megmaradt, miután Ábel vérét benyelte a föld. Az első a Fennvaló gyermekei közül!
Káin arca elsötétült, keze elfehéredett a trónus karfáján. Félig felemelkedve üvöltötte:
-Én vagyok az első! Én voltam, én vagyok és én leszek, mindörökké az első!
Visszahuppant az ülésre, nagyot fújt, majd ujjaival csettintett. Egy asszony rögtön kupát adott a kezébe. Nagyot kortyolt, majd szinte kedélyes hangon folytatta:
-Ha Szet az első, akkor mi van az apánkkal és anyánkkal? Őrájuk nem gondolsz, amikor azt mered állítani, hogy a te nemzetséged az első? Csak hőzöngsz, lázítasz, és fogalmad sincs, miről beszélsz - hallgass, nem vagyok kíváncsi az ostobaságaidra! Én tudom egyedül, kik voltak ők!
Nem voltak emberek. Vagy legalábbis nem olyanok, mint mi, őket még nem ember szülte, hanem… hát ők csak úgy lettek. Sárból lettek, sárrá lesznek és hol van, aki lelket lehelt beléjük? Sehol! Neki se kellettek, eltaszította őket magától!
Különben is, nincs is köldökük. Nekem pedig van, az első ember, akinek van, és mindenki más az én képemre és hasonlatosságomra van!
Én vagyok az első!
Engem illet a tisztelet, mert még mindig én vagyok az első! Az első ember, az első fiú, aki után jöhettek lányok, fiúk, jöhetett Ábel és jöhetett Szet…
Szet fia, neked fogalmad sincs, milyen teher elsőnek lenni! Járatod a szád, első akarsz lenni, hatalmat akarsz, de képes vagy-e elviselni azt, amit én elviseltem és megtenni azt, amit én megtettem? Ébredtél-e egy reggel arra, hogy bár te vagy az első, de ezt megtagadják tőled? Hogy a másikat, a kisebbet, a gyámoltalant, a minden tekintetben gyengébbet ajnározzák, veled pedig nem törődnek? Hogy csak második vagy és még neked kellene a nálad kisebbet, jelentéktelenebbet dédelgetni?
Nem, neked erről fogalmad sem lehet.
De én rendes gyerek voltam, megtettem, amit kértek, én szerettem az öcsémet, vigyáztam rá, játszottam vele, ha kellett. Amikor egyedül hagytak, akkor is csendben maradtam, játszottam a fák alatt, elkapdostam a bogarakat, versenyeztettem őket. A győztest elengedtem, a vesztes meg büntetésből elveszítette egy lábát, vagy szárnyát - de én irgalmas voltam, adtam neki még egy esélyt, egy másik versenyzővel… Amikor pedig Ábel odajött, én bolond még be is akartam vonni a játékba, majd jót szórakozunk, versenyeztetjük a bogarainkat, erre elbőgte magát, hogy mit csinálok, az fáj nekik, és ment árulkodni… Rohant apuhoz meg anyuhoz, mert ő nem szeretett engem!
Tudod, őt meghallgatták, tőlem meg elfordultak – de vajon téged most ki fog meghallgatni?
Káin elgondolkodva nézte az előtte térdelő férfit, majd felkiáltott:
-Legyen hát! – Káin széttárta karjait és a nagycsarnokban összegyűlt emberekhez fordult. – Legyen úgy, mint egykor! Legyen verseny, ez legyen az istenítélet!
Mert én irgalmas vagyok, esélyt adok neked, hogy bebizonyítsd, te vagy az első. Harcolhatsz az igazadért. Kiállsz a bajnokom ellen. Ha földre kerülsz, vesztettél, hazugnak bizonyultál és ezért igazságos ítéletként kitépik a nyelved. De mivel irgalmas vagyok, kapsz még egy esélyt. Ha akkor is elbuksz, levágjuk az egyik karod, mert a jobbod fel merted emelni ellenem. Ha akkor bűnbánatot tartasz, kiégetjük a sebed, és az egyik emberemnek ajándékozlak, hogy szolgálhasd, rendet és engedelmességet tanulj. Ha nem, a kutyák nyalják fel a véred a küzdőkörben.
Most vigyétek – intett Holgurnak –, és adjatok neki enni, inni. Mossátok ki a sebeit és hadd pihenjen holnapig. Ne vádoljon engem senki azzal, hogy nem voltam igazságos hozzá! Ti pedig barátaim – intett szét a nagycsarnokban -, addig is igyatok és mulassatok! Az első kör az én ajándékom mindenkinek!
Az emberek üdvrivalgással fogadták uruk szavait. Káin kegyesen bólintott, majd kezével intve folytatta: Ha akartok, fogadhattok is. Én a bajnokomra teszek, de hogy mennyi idő alatt győz, az még nem dőlt el…
(Részlet a készülő "Éden után, özönvíz előtt" című könyvből)
