Sípos (S) Gyula: Az első vér
A Nap már felúszott a felső vizeken az ég közepére, amikor lesétáltam a juhokkal a patakhoz, ahol egy kis itatót alakítottam ki. Ledőltem a fűbe. A kezemre szállt egy apró jószág. Eltévedtél barátom, gondoltam, hiszen jól ismertem a fajtájukat. Többször láttam, ahogy egyik-másik az itató vizében a felszínre vergődik, aztán elindul, hogy keressen egy levelet, aminek a nedvét szívogathatja.
Meleg volt.
Hirtelen szúrást éreztem a kezemen. A rovar volt, engem kóstolt. Potroha megduzzadt és átpirosodott, ahogy evett belőlem.
A rovarok is kezdenek elvadulni – gondoltam -, de talán én vagyok az első… Néztem, ahogy szívta a véremet és azon tűnődtem, ha ezt megölném, talán megakadályozhatnám, hogy elszaporodjanak. Megtehetem? Vagy ez már vérontásnak számít? Leüssem, mint Káin Ábelt?
Ahogy hallottam.
Káin elégedetten ült le a földre, hátát a takarosan elrendezett farakásnak vetve. Végzett a munkával, a termések szépen elrendezve hevertek a fa tetején. Meg kell majd gyújtania, de még várt, a síró Ábelt nézte, aki még mindig a báránykáját dédelgette.
Hadd sírjon – gondolta -, úgy kell neki. Hadd tudja meg, milyen a fájdalom!
Még néhány évvel ezelőtt is odament volna hozzá, hogy megvigasztalja, hisz jó testvérek voltak.
Én most is jó testvére vagyok, ő az, aki nem törődik velem! Ha úgy viselkedne, mint egykor, minden rendben lenne. Amikor Ábel kicsi volt, jött utánam, csüngött rajtam, felnézett rám, az istene voltam – már fel ne vedd Uram! -, rajongott értem, engem utánzott, velem játszott és mindenben egyek voltunk. Aztán nagyobb lett, kóborolni kezdett és az állatokat kezdte ajnározni. Eltávolodott és már nem törődött velem.
Mit akarsz te azokkal az állatokkal? – kérdeztem tőle. - Csak a gond van velük. Látod, itt a föld, szinte magától adja nekünk az ételt, a kezünk is alig kell kinyújtani. Te meg teszel-veszel, rohangálsz, ezt szelídíted, azt fejed, eltűnsz hetekre mert legeltetsz, elheversz valahol, velünk nem törődve, mintha nem találnák meg maguktól is azt, ami kell nekik. Anyáékkal se törődsz! Nézd meg atyánkat, hát rohangál Ádám állatok után? Dehogy teszi, békésen hever a nagy fa alatt, s nyugszik békében, mintha a Mindenható árnyékában élne.
Káin sokáig töprengett, hogyan érthetné meg Ábellel, hogy rossz úton jár és hogyan érhetné el, hogy otthagyja a büdös dögöket és visszatérjen hozzá, mint jó testvér.
Testvérem – mondta Ábelnek -, nagy hibát követtünk el, s csak most látom, milyen nagy a bűnünk. Élünk az Angyalok Ura jóvoltából és mindenünk megvan. Eszünk, iszunk, de gondolunk-e rá közben? Mi van, ha megharagszik ránk, mert nem törődünk vele? Azt mondom, mutassuk ki köteles hódolatunkat, adjunk neki ajándékot abból, ami a miénk.
Ábel elszomorodott. Hogyan is felejtkezhettek el ennyire az Úrról? Mit is tehetne, hogy kimutassa szeretetét?
Ne búsulj testvérem – mondta Káin -, én már kigondoltam a megoldást, amivel bizton visszanyerhetjük Urunk jóindulatát. Ajándékozzuk neki munkánk legjavát, hogy lássa, amit legjobban becsülünk, azt adjuk neki.
Jónak találta Ábel a gondolatot, bele is egyezett. Káin csak ezután, hogy szavát vette, árulta el az ajándékozás módját. Oltárt építünk – mondta -, ki-ki a magáét, aztán feltesszük rá munkánk legjavát és elégetjük egészen elégő áldozatul a Mindenhatónak. Amikor ajándékunk füstje felszáll a trónja elé, kiengesztelődik majd és megmutatja szeretetét irántunk.
Most pedig Ábel sír, ölelgeti a bárányt és nem tudja rávenni magát az áldozatra.
Most szenvedsz – gondolja Káin -, de én is szenvedtem, amikor nem hallgattál rám! Amikor elhagytál, mert bizony elhagytál, nem tiszteltél, nem követtél, felnőttél és félre toltál! De most vége lesz az állatok babusgatásának, mert én leszek a vigasztalód! Majd átölellek és végre te is újra ember leszel, s velem leszel!
Kezdjük már el – kiált oda Ábelnek -, én nem várok tovább! Gyümölcseim megfonnyadnak, kalászaim kiperegnek, ha tovább késlekedünk! Én meggyújtom a fát, hadd örvendjen az Úr!
Így esett az első vér. Káin ajándékot mutatott be az Úrnak a föld gyümölcséből. Ábel is áldozott nyája elsőszülötteiből és azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és ajándékaira, de Káinra és ajándékaira nem tekintett. Nagy haragra gerjedt erre Káin, és lehorgasztotta a fejét. Ám az Úr azt mondta neki: Miért gerjedtél haragra, s miért horgasztod le a fejed? Nemde ha jól cselekszel, jutalmat nyersz, de ha rosszul, legott az ajtóban leselkedik a bűn! Kíván téged, de te uralkodj rajta!
Én jót cselekedtem! Én mindent megtettem, hogy újra minden jó legyen! Én követtem volna el bűnt? Hát mi az én vétkem? Hogy ajándékot akartam adni Neked, a mi Urunknak? Hogy kiválogattam a legjavát a termésnek és eléd tettem? Hogy rávettem Ábelt is, hogy újra feléd forduljon? És te most őt dédelgeted, ezt a mihaszna birkavakarót? Aki állatok közé alacsonyítja magát, minket, akiket Te, nem én, hanem Te, a Mindenható, minden teremtmény fölé emeltél? Hát nem én akartam őt visszahozni hozzád, hogy hallgasson rám és járjon a helyes úton, amit mutatok neki? És ugyan ki bőgött, mint egy kisgyerek, és ha már itt tartunk, ugyan ki ontott vért, ki ölt, ami pedig tiltva van? Vagy már ez se számít? Talán még én is őt ünnepeljem, netán még az én áldozatom füstjét is hajtsam felé, ha már neked nem kellett, udvaroljak neki, én könyörögjem vissza magam hozzá és hozzád?
Így történt, hogy Káin kihívta Ábelt a mezőre, hogy beszéljen vele, s amikor kint voltak, kezet emelt testvérére, és megölte.
