Móra Ferenc: Istenáldotta búza
A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze, minta bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azaz hogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került. Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a kunágotai tarlón, két keresztbe fektetett zsákocska mellett.
– Mit visz, Mári néném? – kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit.
– Csak vinném, lelköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda megengedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vállamnak már ez is nehéz köröszt.
Fölkaptam a vállamra a Mári néni .„nehéz körösztjét", és míg beértem vele a sárfalú zsel-lérputriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét, és mikor bevégezte, azt tette hozzá:
– Adja az Isten lelke üdvösségire.
Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját; annak én is azt kívánom: – Adja az Isten lelke üdvösségire...
Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot megteremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak.
– Van ám, Urunk teremtőnk – jelentették az angyalok –, mert búzát elfelejtettél teremteni.
– Ejnye, ejnye – csóválta meg az Úristen a fejét —, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalácskenyeret?
– Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik – panaszolták az angyalok.
–No, ez nem jól van így – tűnődött el az Úristen –, de hát mit lehetne itt most már tenni?
Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor még ma se volna búza. Ehelyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak:
– Nosza, hamar rázzátok ki az abroszomat az ablakon!
Egy-kettőre fölkapták az angyalok az aranyabroszt az Úristen diófa asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza.
Az ám, csakhogy akkoriban még nem volt istenáldotta búza a búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme.
— Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet —mondogatták az emberek, és ügyet se vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett.
Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad az Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni. Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.
— Isten nevében vessünk — mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány az ujja.
— Isten nevében arassunk — mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában.
Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol csomósan ágyazta bele a földbe.
— Adtál, Uram, segítséget, de nincs benne köszönet — sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon.
Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több az egész termés egy-egy zsák búzánál. Szép, holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre, és csak a másik felét hagyta a zsákban.
— Hát azzal mit akarsz? — kérdezte a felesége.
— Ezt átviszem a bátyám szérűjére, odaöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiunk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen.
— Isten segítsen meg jó szándékodban! — igazította az asszony a vállára a zsákot.
Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát, ahogy a földje széléhez ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő.
— Te vagy az, öcsém?
— Én ám, bátyám. Hát te hová igyekszel éjszakának idején? — kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatván válláról a zsákot nagy meglepetésében.
— En bizony tehozzád indultam — tette le az öregember is a zsákját. — Azt gondoltam, hogy jó lenne megfeleznem veled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem, ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened.
Abban a percben nagyot villant a fejük fölött az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon.
— Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt — mosolyodott le az Isten az égből.
S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme...
— Az Isten tudja, lelkem, mitől van — simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni —, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon.
