Mo - egy szimbolikus novella
Sípos (S) Gyula: Mo
Békés délelőtt volt. Egy padon ültem a parkban és a templomba igyekvő embereket nézegettem. Tisztán öltözött férfiak és nők, gyerekek mindenféle korban. Régebben ugyan lézengett itt egy koldus, de kihívták rá a köztereseket, ne zaklassa őket. Cigányt se láttam köztük, pedig lakik erre néhány. Csend volt, a temető csendje.
Megrezzentem. Egy ember jött erre az úton. Nem néztem rá, állítólag a szemkontaktus felhívás a közeledésre, én pedig semmit sem kívántam kevésbé, de hiába, egyenesen felém tartott. Kihúzódtam a pad szélére. Ha akar, üljön a másik végébe, csak hagyjon békén, de nem vette a lapot.
- Mo vagyok – mutatkozott be -, Mo, mint Magyarország.
Megint egy flúgos – gondoltam -, s már mentem is volna, de szorosan elém állt, kezet nyújtott, aztán leült mellém. Kis töppedt emberke lötyögött a két számmal nagyobb aranysujtásos, kopott kabát alatt. Nyakában trombitarézből készült aranylánc, kezén karperec.
A láncot nézi? – kérdezte, mire gyorsan elkaptam a fejem, de láttam, amit láttam. A szemek mintha bogarakról lettek volna mintázva, poloska, szúnyog, tán még mocorogtak is, mintha a lánc lassan kúszott volna körbe a kiálló kulcscsontjain – hiába, a tiszta napfény így megtréfálja az ember szemét!
- A vérem szívják – mondta -, azért vagyok így legyengülve, járni is alig tudok. Nézze, hogy lötyög a bőr a karomon! De különben szépek, ugye?
Bolond volt, ez nem vitás, de úgy gondoltam, talán, az ártalmatlan fajtából.
- Nem megy a templomba? – kérdeztem, hátha megszabadulok tőle. – Vagy sétáljon egy kicsit a jó levegőn, hátha az segít, a levegő jót tesz, erősít!
Nem akart elmenni, inkább a száját jártatta, mert beszélni, azt tudott! Hogy öregszik, a sejtjei elhagyják, a bal keze már teljesen elsorvadt, de már a jobb se az igazi, rángatózik, remeg, tisztességesen már dolgozni se tud vele. Enni még csak enne, most a farhát olcsó, de már azt se kívánja. Meg aztán ellene van mindenki, nem értik őt, zaklatják, pedig ő csak békében szeretne élni, adnának neki egy kis pénzt, ellenne vele, vacsorázna valami jót, a vérszívókat is jól kell lakatni a láncon, az vérre megy, élet-halál, nincs mit tenni, szerezni kell, ahonnan lehet, amit lehet, amíg lehet…
Bolond volt, nyilvánvalóan, csak azt nem tudtam, honnan keveredhetett ide. Körülnéztem, hátha látok egy ismerőst, aki kimenthetne, de kiürült a tér. Mintha csak megérezte volna, hogy menekülnék, egészen közel hajolt hozzám:
- Mo vagyok, Mo, mint Magyarország! Az vagyok, higgye el! – és úgy bólogatott, majd leszakadt a feje. – Nézze csak, az egyik szemem piros, a másik meg zöld! És ez még semmi, ezt nézze! - Azzal széthúzta a kabátját. – Na?!
Sorvadó, összevissza kis teste vérmaszatos kapcsokkal összetűzködve.
Azok a paragrafusok, azzal akarnak összetartani, hogy szét ne essek. Kiszedik meg berakják, össze-vissza pakolják, hol itt fércelnek, hol ott, nem könnyű nekem, de kibírom ezt is -, suttogta. - Néha úgy besípolok, hogy azt hiszik, lopok valamit. És ez? – nézett rám diadalmasan. – Látja, itt őrzöm a Koronát. Igaz, aranytartalékom nincs, csak aranyerem, de nem adom fel, megyek előre, királyság van!
Nem bírtam tovább, ez már túl sok volt. Most következik, hogy adjak pénzt, vegyek neki ennivalót – hát nem! Felálltam a padról. Be kellett volna mennem a templomba – gondoltam -, ott legalább békén hagytak volna!
– Várjon, ne menjen el – kiáltotta –, ne haragudjon, hogy megzavartam, már megyek is tovább!
Azt hittem, ez is csak a szokásos időhúzás, kunyerálni akar, vagy ötször elindul, mire valóban lép egyet, de nem így történt. A kezét nyújtotta:
- Mo voltam, Mo, mint Magyarország – és már ment is. Görnyedten, csoszogva. Fene tudja miért, majdnem utána szóltam, hogy maradhat még egy kicsit. Esetleg keresek valami aprót is a zsebemben… Átfutott rajtam valami furcsa szomorúság, mintha kihagytam, vagy elvesztettem volna valami fontosat. Aztán mégsem szóltam, inkább tovább süttettem magam a nappal. Egyszer élünk, hát nem?
