Napifirkák: Kiskifli; Ott vagyunk már?
Ismét két új napifirka ((#napifirka ) - Gyuszkó rajzol, én szövegelek - Kiskifli; Ott vagyunk már? Tessék parancsolni:
(Kiskifli)
A kiflik öntudatra ébredése mindig a sütőben történik. Amíg csak tészta, amíg csak gyúrják, dagasztják, liszt és víz, élesztő és só, addig az értelem szikrája nem csillan fel bennük. No persze érzik ők magunkban a kifliséget, örülnek is neki, nem akarnának ők sem édeskés csigává, sem sótlan ostyává válni, már a kis lisztszemcsék is örömmel simulnak egymáshoz, amikor megérzik a kiflivé alakulás mámorát. A sütőtálcán boldogan öleli a nagykifli a kiskiflit, az pedig ropogósra pirul az összebújás örömében. Olykor azonban megtörténik az elképzelhetetlen: a nagykifli jobban vágyik arra, hogy ölelve legyen, mint hogy ő oltalmazzon másokat. Nyugtalanul ficereg a tálcán, gyűri maga alatt a sütőpapírt, panaszkodik, sajnáltatja magát, olykor olyannyira, hogy még a kemence is belebúsul, forrósága ellangyosodik. Még ha a nagykifli a legnagyobb is, még ha mások által irigyelt is, még ha örülhetne is annak, hogy felnéznek rá, ő nem ezt akarja! Ő csak hadd legyen kiskifli, dédelgetett, védett, óvott, hadd legyen ő biztonságban. Inkább megcsonkíttatja magát, inkább túlsül, inkább összeszárad, csak hadd lehessen mindörökké kiskifli. Ma, Én, Kiskifli!
(Ott vagyunk már?)
A boldog békeidőkben, amikor még sokan és sokat utaztunk vonaton, a legtöbbször elhangzó mondat biztosan ezek valamilyen variációja volt: Ott vagyunk már? Mikor érkezünk meg? Mennyi van még hátra? Ezt kérdeztük mi is gyerekkorunkban és ezt kérdezték tőlünk is a gyerekeink. Emlékeim szerint Katica lányom volt a leghősiesebb kérdező, ő néhány percenként fel tudta tenni a kérdést: mennyi idő van még hátra? Akkoriban ez egyszerre idegesített – persze csak befelé, az emberfia nem veszekszik a gyerekével a megváltoztathatatlan dolgokon, amikor amúgy is annyi veszekedhetni valója és lehetősége van, amikor teljes öntudattal és igaza birtokában emelheti fel recsegő hangját -, és egyszerre mulattatott. És tényleg: mikor érkezünk már meg? Vagy talán örökre cápafogként csattan össze körülöttünk az idő, nem enged ki markából, mi pedig csak vándorlunk, fel és le, egyre mélyebbre, öregebbre, mert menni csak előre lehet, egészen a végéig, a nagy falig, ahol vár az átlépés az ismeretlenbe, ahová magunktól át nem mehetünk? Hacsak át nem emel minket Valaki, át az átláthatatlanon, át a múlóból az örökkévalóba…
