Anyák napja ráadás: Nagyi
1976, árvaságunk éve. Édesanyánk – a világ legszebb asszonya -, akkor halt meg későn felismert rákbetegségben. Anyai nagymamánk akkor 55 éves volt, elmehetett volna nyugdíjba – helyette vállalt el minket, két, éppen csak felső tagozatos általánosba lépett iker-gyereket. Pedig milyen élet volt már akkor mögötte!
Hét gyermekükből két lány élte meg a felnőtt kort, és csak egy harmadik, Istvánka élte túl a csecsemőkort. Gyermekként a háború után halt meg. Anyai nagyapánk a háborúból betegen jött haza, még elment dolgozni a vasúthoz, de hamarosan elhunyt. Édesanyám – a két életben maradt lány közül az idősebb – akkor szintén tizenegy éves volt, mint mi az ő halálakor.
Nagyi egyszobás albérletben nevelte őket, közben bolti eladó lett. Amikor aztán a nagylány megházasodott, a „három nemzedékes albérletben” még együtt élt a családunk kettőtől ötéves korunkig. Ekkor mi egy tanácsi másfél szobás álomba költöztünk, hogy aztán szüleink válása gyorsan véget vessen a szép reményeknek. De mit értettünk mi ebből hat évesen? Semmit.
Aztán Nagyinak is költöznie kellett, egy építkezés után ott maradt felvonulási barakksorba került a város szélén. Szükséglakás egy szobával, lavórral, fafűtéssel, pottyantós budi a barakksor szélén. Amikor végül ő is kapott egy tanácsi lakást, a szétpenészedett bútort ott kellett hagynia.
Anyu elég feszesen fogott minket, nagyi lágyabb volt, törvényszerűen a fejére nőttünk. Szájjal akart nevelni minket, gyorsan elvaduló kiskamaszokat, egyre kevesebb eredménnyel. Voltak kedvenc fegyelmező mondásai. Amikor kisebbek voltunk, ha valami rossz fát tettünk a tűzre, így fenyegetett: Hátra kötöm a sarkadat! – nekem eltartott egy darabig mire rájöttem, hogy a sarkam eleve hátul van, azt már nem lehet „hátra kötni”.
Mi a kamaszok önző vakságával éltünk mellette, ő meg kiszolgált minket. Főzött, mosott, varrta a zoknikat, készítette az ennivalókat mindenkinek, aki csak feljárt hozzánk – nagy átjárás volt akkoriban még a bérházakban, legalábbis mifelénk – és közben osztotta a jótanácsait. Akkor csak nevettem, untam – jaj nagyi! -, most meg úgy gondolok vissza ezekre a mondatokra, mint a szegény asszony bölcsességére, s amikor visszahallom lelkemben szavait néha elérzékenyülök, de mindig igazat kell adnom neki.
Ha valamit nem akartam megcsinálni amit elvállaltam, így biztatott: „Ha felkötted a kolompot, most már zörgessed!”
Ha valamiért aggódtam, ezt mondta (elnézést a csúnya szóért, akkor fel se tűnt és semmi köze nem volt semmilyen trágársághoz): „Ne szarj be! A papagáj is ezt mondta, pedig már a macska szájában volt!”
Egyébként volt két papagájunk, amit még én könyörögtem ki, aztán persze rá maradt az etetésük. Beszélgetett velük a konyhában. Ahogy egyre nagyobbak lettünk, és egyre kevésbé figyeltünk rá, a madarak maradtak neki…
A pénzzel nem tudott jól bánni – gondoltuk mi akkor - pedig nem is nagyon volt mivel. Ha a mákos guba vízzel készült a tej helyett már tudtuk, hogy megint kifogytunk a pénzből. Akkoriban ugyanis még a tej és pékáru volt a legolcsóbb, a mák se volt drága és darálni lehetett az ABC-ben – szóval ha már tejet se tudtunk venni, akkor biztos nem volt pénz a kasszában. Ilyenkor aztán elvándorolt a jegygyűrű a zaciba… Voltak nálunk szegényebbek is az osztályban. Amikor a Lewis farmer divatba jött, mi Trapper farmert kaptunk, ami majdnem ugyanolyan jó volt, és csak fele annyiba került. De akár Lewis, akár Trapper, mindenkinél fel volt hajtva a szára, mert eleve hosszabbat vettek, hogy sokáig jó legyen. És volt, aki se ilyet, se olyat nem hordott – tudtuk, hogy nekik még annyi sincs, de akkor ez még nem számított…
Egy biztos, az étel válogatásáról hamar leszoktunk. Ahogy szintén Nagyi mondta: „Az a tiéd, amit megeszel!” (Azaz: ha nem eszed meg, elfogy és éhes maradsz…) Erről jut eszembe, világ életünkben úgy tudtuk, hogy nagyi a csirkéből legjobban a püspökfalatját szereti. Csak felnőtt koromban döbbentem rá, azért szerette annyira szegény a csupacsont hátat, hogy mi nyugodtan ehessük a többi, húsos részt.
Nagymamánk kibírta velünk a középiskolás éveket, elfogadta, hogy engem kirúgtak a kollégiumból, elviselte időnkénti rettenetes haveri társaságunkat és azt, hogy olykor tíznél is többen zajongtunk, aludtunk nálunk egy szobában – és végig nem láttuk, nem értettük, milyen nagylelkű velünk. Ahogy tizennyolc évesek – felnőttek! – lettünk, rögtön kértük, hogy menjen el, mert mi már önállóan szeretnénk élni. Ez lett a sorsa: eltemette a férjét és hat gyermekét, felnevelte unokáit, aztán mi is cserben hagytuk őt. Hihetetlenül kegyetlen lépés volt és már bocsánatot se kérhetek tőle, mert mire felismertem ezt, elment közülünk..
Nem messze lakott aztán tőlünk, ehhez képest alig látogattuk. Lett egy albérlője, arra főzött, mosott aztán még ápolta is. Nem küldte el, haláláig mellette volt, pedig a végére igen elkomiszodott a férfi.
Mentünk hozzá - ha éppen ráértünk. Vagy elhoztuk látogatóba kis, törékeny öreg testét, hadd lássák a gyerekeink a dédit. Amikor aztán megbetegedett, lány ikertestvérem – aki továbbra is Szolnokon élt -, feljárt hozzá ápolni. Végül kórházba került, ott érte a vég.
Csak halála után kezdtem igazán megérteni, milyen kincs volt ő az életünkben. Ő mentett meg minket, amikor elvállalta a nevelésünket. Tőlünk nem sok jutalmat kapott áldozatáért.
De ha egyszer majd kiérdemlem, és összefutunk a mennyek országában, a nyakába ugrok, aztán felkapom és nevetve körülforgatom az égi világban, hadd lássa mindenki, milyen nagyszerű asszony az én nagymamám!
A szöveg megjelent Sípos (S) Gyula: 33 rövid történet és néhány hosszabb" című novelláskötetben, 2012-ben. Lásd bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/2452-33-roevid-toertenet-es-nehany-hosszabb
