Sípos (S) Gyula: A színes ceruzák lázadása
- Nekem elegem van ebből! – kiáltotta hangosan a kék ceruza a fiókban. – Ha így megy tovább, lassan fele akkora leszek, mint ifjú koromban! Pedig még egyáltalán nem vagyok öreg! Mindig csak kék színű ég, meg kék színű víz - ez meg fog engem gyilkolni!
- Te beszélsz, akkor nézz meg engem! – tromfolt rá a zöld ceruza. – Már kétszer is újra kellett hegyezni! Zöld fű, zöld fa, zöld virág…
- Na és a piros szirmok!
- Meg sárga, ha szabadna mondanom, meg a napocska is sárga, igen, igen, már én is teljesen tompára vagyok satírozódva!
- Ez nem mehet így tovább! – jelentette ki határozottan a kék ceruza. – Hogy én milyen gyönyörű, szép szál ceruza voltam, hegyezővel szép egyenletesre, tűélesre hegyezve – és most? Micsoda szétfarigcsált, összerágcsált hegyem lett! Én kijelentem, hogy mától nem vagyok hajlandó nyomot hagyni a papíron! Sztrájkot hirdetek!
- Sztrájk! – kiáltották mind… azaz csak majdnem mind, mert a fekete ceruza meg se szólalt.
- Ez megint hallgat – intett felé a piros. – Persze, őt szinte kézbe se vették, nézzétek csak meg, még újra se kellett hegyezni…
- Nagyon magasan hordod az orrod! – kiáltott rá a zöld színes. – Azt hiszed, te különb vagy? Előkelősködsz, magasra törsz? No hiszen, majd meglátod! Majd megtudod te is!
- Bárcsak megtudhatnám – sóhajtotta a fekete ceruza. – Hiszen veletek foglalkoznak, belőletek valami szép lesz – de én? Itt árválkodok egyedül a dobozban… ha engem végre kézbe vennének…
- Ez bolond – nyilatkoztatta ki a kék ceruza. – Nem tudja, mit beszél!
- És sztrájktörő! – tette hozzá a zöld.
-Sötét alak – jelentette ki megfellebbezhetetlenül a piros – ne foglalkozzatok vele!
Így is történt. Mind elfordultak a fekete ceruzától. Ha pedig kézbe vették valamelyiküket, nem hagytak semmilyen nyomot a papíron. Se vonalat, se foltot, színes csíkot… a ceruzák nem fogtak többet.
Végül mind bekerültek a fiók aljába, a fekete ceruza kivételével, aki egyszer csak titokzatos módon eltűnt közülük.
Teltek-múltak a hetek, hónapok, kicsit unalmasan, de nyugodtan, mígnem egy nap újra kihúzták a fiókot és a dobozba visszatették a fekete ceruzát. De milyen állapotban?! Csak egy kicsi csonk maradt belőle, tovább már nem hegyezhető, farigcsálható, rágható darabka.
- Na, ez aztán jól megjárta – szörnyülködött a kék ceruza. – De magának köszönheti csak! Ha velünk tartott volna, még mindig legalább olyan hosszú lehetne, mint mi!
A színes ceruzák sóhajtoztak, sopánkodtak, de abban mind egyetértettek, hogy a fekete ceruza csak magának köszönheti a baját - ők pedig mennyivel okosabbak voltak!
A fekete ceruza azonban nem adott nekik igazat. Épp ellenkezőleg!
- Ti sajnáltok engem, de én boldog vagyok. Én most is ott vagyok a fehér lapokon, a vonalas és kockás füzetekben! Ott vagyok a számokban amikkel számolt, a betűkben, amiket leírt, történteket hordozok, örömöket és bánatokat, jó eredményeket, vagy épp rosszakat, és akkor kiradíroztak és újra beírtak, de már jól! Töprengve rágták a végemet, rajzoltak velem, aláhúztak és satíroztak… Beépültem az életükbe, velük voltam és életté lettem! Igaz, csak szolgáltam és közben elkoptam - de így értelme lett az életemnek! Lehet, hogy most már csak egy kicsike kis csonk vagyok, de mégis nagyobb vagyok, mint újkoromban, mert ott vagyok mindenhol, ahol szükség volt rám…
- Tudtam én, hogy rátarti bolond vagy – szólt közbe a kék ceruza. - Most meg, hogy teljesen eltompultál, már csak sületlenségeket beszélsz. Inkább hallgass!
És mivel ezzel a többi színes ceruza is egyetértett, csend borult a ceruzás dobozra, a feledés csendje. Csak egyetlen ceruza mosolygott, csak ő emlékezett boldogan vissza az elmúlt kalandos hónapokra…
