Sípos (S) Gyula: A mester oktat
Ez a felhőtakaró egy tünemény – mondta a mester gúnyosan -, és sajnos tömény giccs. Értem én, hogy valami szépet akart festeni, és a kép azt is állítja, hogy a naplemente szép, de ennek a szépnek bennem kellene létrejönnie, és ez nem történik meg. Ez a képeslap-festészet csak arra jó, hogy odaadja a nagyikának, akassza fel a kanapé fölé. Nagyon fog neki örülni, és ha maga dekoratőr akar lenni, a legjobb úton jár.
Tegye le az ecsetet, ezen már nem lehet segíteni. Esetleg készítsen erről egy fotót, töltse fel a gépére és dolgozzon rajta egy kicsit digitálisan. Próbáljon valami párbeszédet létrehozni a színek és a formák között, ha már mindenképp mesélni akar valamit. Hozza mozgásba, mozdítsa ki ezekből a közhelyekből, kísérletezzen!
Vagy vakarja le az egészet, jó ez a vászon, lehet még használni, aztán kezdje elölről, de ne a saját gondolkodási rutinja szerint. Felejtse el, hogy a naplemente szép. Miért nem tragikus? Hát nem félelmetes, ahogy eltűnik a világosság, és jön a sötétség? És egyáltalán, miért kell magának bármilyen gondolati, érzelmi kapaszkodó? Maga festő akar lenni, akkor elégedjen meg a színekkel és a formákkal. Azokat tegye oda a vászonra, aztán nézze meg, mi történik.
Ha el akarja magyarázni, hogy a naplemente szép, akkor inkább írjon esszét. Ha meg akarja mutatni, hogy a naplemente szép, menjen el reklám grafikusnak. De ha létre akarja hozni a szépet, akkor itt az ideje, hogy belehaljon az alkotásba. Maga még fiatal, van rá harminc, negyven éve. Talán sikerül. Talán holnap, talán tíz év, talán soha, de legalább megpróbálta…
