Harminc éve Törökbálinton (nosztalgia 1991-2021)
1991. május 1-én költöztünk Törökbálintra, friss házasként, az akkori kis művelődési ház szolgálati lakásába. (Háromfős ház igazgatója lettem, bár az arra járók inkább gondnok úrnak ismertek. Nagy áldás volt ez a lehetőség nekünk - egyikünk se lakott addig ekkora lakásban, két szoba, fürdőszoba, konyha –, ide születtek gyerekeink, s nőttek tíz éven keresztül, míg költöznünk kellett…) 26 éves voltam akkor, gyakorlatilag az egész felnőtt életemet itt éltem le, ezen a szép, községből várossá váló településen.
1991-ben még tízezer fő alatti volt a község, ma tizenötezres város. Emlékszem, hogy annyival kevesebb gépkocsi járt akkor az utakon, hogy még ’94-ben, az ikrek születése után is nyugodtan tologathattam a járdán el nem férő széles babakocsit az úttesten. A Tükör-hegyen és a József-hegy hátsó részén még gyümölcsös volt, és nem épültek meg még a bevásárló központok sem. Nem volt M0 autópálya – amit egyébként a tervezők még közelebb akartak a faluhoz elvezetni, a község vezetésének komoly küzdelmébe került, hogy kijjebb tolják a nyomvonalat (akkor még csak 2x2 sáv) -, viszont a Depóba jövő kamionok áthajtottak a falun. Az utak egy részén még nem volt rendes burkolat, igaz, utca is kevesebb volt (például nem volt a Géza fejedelem utca sem, nádas borította a területet a patak két oldalán). Budapestről egy busz járt ki, a csuklós kék 72-es, csúcsidőszakban talán húszpercenként, egyébként ritkábban.
A művelődési ház a könyvtárral együtt (bár külön intézményként) egy régi, u alakú földszintes épületben volt a szolgálati lakással együtt. Mi egy nagytermet, két kistermet és ha szükséges volt, a házasságkötő termet tudtunk használni, s ügyeskedni kellett a beosztással, hogy mindenki beférjen, amikor akar. Olajjal fűtöttünk, mert a gáz még nem volt bevezetve a faluba, csatornázás sem mindenhol. A ház tetőszerkezete olyan állapotban volt, hogy amikor egy bolond tizenéves a kerékpárjával felment a tetőre az iskola kerítésének tetejéről, akkor a tető beszakadt alatta, ő pedig bezuhant egyenesen a mosdó helységekbe. (Épp Sördélután volt, több, mint száz ember nem tudott aznap elmenni vécére, ami némi bonyodalmat okozott. Egy december utolsó vasárnapi Sördélutánra meg a fűtési rendszer fagyott szét – izgalmas időket éltünk…) Kiállításokat a szűk folyosóra szerveztünk, mert a Falumúzeum is csak később létesült.
Ha már az iskolák szóba kerültek: A Zimándy-iskola még felújítás előtt állt, és a községi képvielőtestületben vita folyt arról, kell-e egyáltalán újabb tantermeket hozzá építeni, hiszen úgyis egyre kevesebb gyerek születik. A mai Bálint Márton iskolát akkor „kísérleti iskolának” nevezték (a Zsolnai-féle reform-pedagógia miatt, aminek központja volt), és a Köztársaság téri épületben volt a helyük. Nem épület még fel a modern, új épület az sportközponttal, mint ahogy nem volt a Zimándy-iskolának se sportcsarnoka. (1991 óta több óvoda és egy bölcsőde is épült…)
Felújítás előtt állt a katolikus templom és a kápolnák is, a református templom pedig még meg sem épült. A ma látható terek és szobrok egy része tervként se létezett, s a meglévők is jórészt elhanyagolt, erodálódott állapotban voltak. A temetőben is csak ezután épült az új ravatalozó és a német nemzetiségi önkormányzat is csak ezután kapott helyet (a rendszerváltozás előtt ilyen érdekképviseleti intézmény nem is létezhetett).
1991-ben már volt nyugdíjas klub a művelődési házban, de a mozgáskorlátozottak egyesülete már később alakult, miként a hagyományőrző tánccsoport is. Mi bátorítottuk a közösségek alakulását és önállósulását, így vált egyesületté a házban próbáló fúvós zenekar, a Grossturwaller Musikanten is. (Az bizonyos, hogy a kezdeti néhány közösségi szerveződésből mára csodálatosan kivirágzó közösségi, egyesületi élet vált, az egész város javára.)
De Törökbálint legnagyszerűbb része nem a 30 év alatt kiépült infrastruktúra, az új épületek és szolgáltatások, még csak nem is a természetes és épített környezeti értékei (pedig mindezekről több könyvet, kiadványt is megjelentettünk már), hanem azok a nagyszerű emberek, akikkel megismerkedhettünk. István és Julika, aki első gyermekünk megszületésekor megjelentek, hogy segítsenek nekem, izguló és bénázó apukának gyerekszobát kialakítani. Zsuzsa és Ica, a két kolléganőm, akik elviseltek minden bolondságommal együtt. A közelben lakó Zsuzsa néni, aki zacskónyi csokikkal jött üzletelni hozzánk. Zoli, aki félig hitelbe újította-építette nekünk a régi parasztházat, amit megvettünk (talán neki is ez volt az első házépítése, de aki mindenhez ért, az mindenhez is ért!). Gyuriék, Péterék és Sanyiék, akikkel nagyjából egyidőben szültünk, építkeztünk és barátkoztunk. Jó szívvel emlékezhetek vissza Dr. Elek Sándor polgármester úrra, aki elfogadott engem ilyen fiatalon intézmény vezetőnek, vagy Feri bácsira, aki hol kedvelt, hol haragudott rám, de a maga férfiasságával nagyon kedvelhető volt. Pelsőczy Ferenc atya az első évben többször kiprédikált a templomban, mert túl hangossá vált neki a művelődési ház (szemben volt a plébánia), és mégis kezdeményezte a barátkozást… És a közösségi tagok, a kollégák az iskolában, a szomszédok, a felsorolhatatlan sok-sok ember, és közös élményeink…
Minél jobban megismerem Törökbálint múltját, jelenét, kis és nagy embereit, annál inkább megszeretem. Hogy hol lesz ennek a vége, nem tudni, de állítólag Isten meg tudja növelni a szívünket, hogy még több szeretet férjen bele. Ha ez így van, rajtam elkezdheti…
Sipos Gyula
