Okosba - avagy Jézus a mi kis országunkba látogat
Az úgy történt, hogy Krisztus Urunk elunta magát odafent az égben, hát elgondolta magát, hogy széjjelnéz kicsinkét a földön is. Mivel pedig nála a gondolat egyben tett is, rögvest itt találta magát nálunk, épp csak annyi ideje maradt, hogy a mennyek kapujának kulcsát visszahajítsa nagy svunggal Szent Péternek, mert hát a kaput mégiscsak őrizni kell valakinek.
Az úgy történt, hogy Krisztus Urunk nem gondolta nagyon végig, hová is menjen, csak valami izgalmat akart.
Pottyanhatott volna épp a francia Riviérára is, de az ottani húsvásárt unta már. Eshetett volna épp Amerikába is, de ott meg épp elnökválasztás volt, na annál unalmasabbat meg elgondolni is alig tudott volna. Így hát csak úgy béfogta az orrát, oszt ugrott, esett, egyenesen ide ni, a mi kis országunkba.
Az úgy történt, hogy Krisztus Urunk kigondolta, hogy dolgozni fog kicsinyég, mert mégis munka közben ismerszik meg az ember, meg hát mégiscsak ács volt annak idején, szerette a szakmáját, jó volt a fával dolgozni, szétnézett az építőiparban, csak akad ott valami kis ácsolni való neki is.
Az úgy történt, hogy Krisztus Urunk azt nem gondolta, hogy mindjárt az első helyen nem veszik fel, mert olyan cigányforma kinézete volt. Mit tegyünk, ha lesült a bőre abba a nagy mennyei fényességbe! No, akkor halványított magán, akkor meg arabnak nézték, azért hajtották el. No, erre aztán kifehérítette magát istenesen, ahogy illik, akkor meg csavargónak nézték a hosszú haja, szakálla meg fürdőköpeny-ruhája miatt. Végül aztán tanult a sok leckéből, rendes borostás formát vett föl, még egy kis pálinkaszagot is széthintett maga körül – így már aztán az egyik vállalkozó felfogadta munkásnak, mint mondta, okosba. (Először ugyan elhajtotta, mert - mint mondta -, olyan zsidós orra van, ő meg nem szenvedheti a világuralmistákat, de aztán ránézett arra a jámbor képére és azt mondta, ilyen balek arccal senki nem lehet zsidó, és felvette.)
Az úgy történt, hogy Krisztus Urunk azt nem gondolta, hogy az okosba végzett munka azt jelenti, hogy be nem jelentik, ételt, italt nem adnak, de a tizenkét órát azt ledolgoztatják, mondván, majd hét végén lesz fizetés.
„Na te Isten, ha kalandot akartál, megkaptad” - gondolta magában, de azért csak megfogta a munka végét, hadd lássák a többiek, milyen az, amikor egy (titokban zsidó) ács megdolgozik a fizetésért. Meg is haragudtak rá a többiek rendesen, mit feszítgeti itt magát, csak nyughasson, dógozgasson ahogy illik, jut is, marad is.
Hanem az mégiscsak úgy történt, hogy munka ugyan volt, de a bér csak nem akart megérkezni. Valamicske ugyan csurrant, cseppent, csak Krisztus Urunk azt nem értette, ennyiből ugyan hogyan lehetne megélni. Azt sem értette, ha annyira nincs pénz, miért jár a vállalkozó egymaga akkora böhöm fekete autóval, hogy a fél brigád beleférne, ha a gazda egyáltalán megengedné, hogy hozzáérjenek.
„Hát ilyen itt az élet?” – morfondírozott magában. „És hol vannak az én embereim, népem, hogy ez égbekiáltó bűnök ellen felszólaljon?”
Az úgy történt, hogy Krisztus Urunk nem tudta, itt nem szokás a bűnöket emlegetni, mert megzavarná az emberek nyugalmát. Most aztán megtudta, nagy kaland volt ez!
Hej, micsoda kocsmáros szóvirágokat eregetett volna kifelé ajkán az Édes Úr, ha tehette volna!, De nem tehette, mert mit szóltak volna hozzá az angyalok? Így hát csak elbúsult magában és kihalványult e világból.
„Nem kellek én itt már senkinek!” – búsongott, s ment vigasztalásért vissza Péterhez. Már bizony épp idejében érkezett, mert a buta kis angyalok – akik végig nagy gukkerral figyelték az isteni kalandot -, azt hitték, hogy őnekik is úgy kell viselkedniük, mint a földön az Úr körül lévő embereknek, ebből aztán akkora ribillió lett, hogy majdnem pokol lett a mennyek szép országából is.
Megjelent: Sípos (S) Gyula: 33 rövid történet, és néhány hosszabb - című novellás kötetében
