Városmesék 2. - A Kerekdomb igaz története
Sípos (S) Gyula: A Kerekdomb igaz története
Mivel sokféle szóbeszéd kering a Kerekdomb eredetéről, illő és helyes, hogy elmondjam annak valódi történetét.
Akkoriban bizony még tejjel-mézzel folyó kánaán volt ez az ország. Folyói minden évben kétszer kiléptek ágyukból, s elöntötték a földeket. Ahogy visszahúzódtak, minden lapályon, mélyedésben hátrahagytak valamit magukból. S ahogy szikkadt a meder, csökkent a víz, az emberek csak odamentek fonott kosaraikkal, s úgy merték ki a halakat. De még rá is segítettek, maguk húztak árkokat a víznek, maguk rekkentették el, hogy hónapra rá bőven szüretelhessék a folyó termését. S ez még csak a víz! De a föld sem volt pusztaság, erdő borította a hegyeket és síkokat is. Benne megélt még a bölény és a medve is, hogy az apróbbakról ne is beszéljünk.
Ebben az időben járt Árpád, a nagy fejedelem felénk. Mi már csak fejedelemnek mondjuk, de övéinek a világ ura volt, élő bálvány. Egy intésére tízezrek indultak, s távoli királyok hódoltak neki évi adóval. Ez a férfi is magán hordta családjának minden jellegzetességét. Egy fejjel kimagasodott a többiek közül, ereje a bikát is megtörte, s szemében olyan tűz égett, amely lángot vetett követői szívében.
Vadászni jött, de inkább pihenni. Azért csak kijárt kíséretével, a sólymával nyulászott, néha megugrasztott egy-egy dámvadat, de csak úgy, szinte játékból. Inkább csak azért, hogy a sok töprengés le ne rokkantsa.
Telt-múlt az idő, de a fejedelem nem bontott tábort. A kísérete magában már zúgolódott e semmi-környék és az unalom miatt. De elé állni nem mertek, csak néztek egymásra, és morogtak.
Egyik reggel aztán Ügyek, a fejedelem sámánja, különösen rosszul ébredt. Ég és föld titkainak tudója, szellemeknek parancsoló hatalom volt ő, amúgy meg öreg, kehes ember, aki szívesen visszament volna már szolgái közé és az izzasztó sátorba, hogy kinyomja a köszvényt csikorgó tagjaiból. Megelégelte az ide-oda dőlést, a semmi-nézést, hát a fejedelem elé szedte magát.
Átlépte a küszöböt, nehogy rontás érje a sátor lakóit, áldást mondott, vetett egy korty kumiszt a házibálvány tálkájába, köszöntésül meghajolt, s leült a sátor férfi-oldalán. Ahogy kell, kiszolgálták, csendben, majd ketten maradtak. Árpád rávillantotta szemét, hát beszélni kezdett.
- Atyánk, öreg lett már ez a hely nekünk, menjünk tovább. Mit keresel te itt, sasmadár e verebek között? Hegyeid vannak, ezek itt meg dombok is alig, folyóid, itt meg a patak is éppen csak. Víz van, de csak úgy csurog. Ha áldozatot akarnék bemutatni, az sincs hol. Itt semmi nem méltó hozzád.
- Találj helyet itt - vetette oda a fejedelem - és úgy áldozz. Imádj értem és az egész nemzetségért. Eredj, révülj, én is ott leszek.
Ügyek távozott, s csak a hátával mutatta megbántottságát. De Árpád látta ezt is, látott ő mindent. Azért volt fejedelem, hogy lásson. Látott a szemével, de még inkább a lelkével. Érezte a többiek türelmetlenségét, de ő még várt. Maga sem tudta, hogy mire, de úgy érezte, itt még várnia kell valamire.
Érteni akarta magát, hát félrehúzódott, hogy ne zavarják. Csendes volt a sátor, de még csendesebb a szíve. Amikor már csend és nyugalom volt minden csontjában, a lélek kivitte a fák közé. Kiséretét egy mozdulattal hátraparancsolta - de azok tudták is, hogy ilyenkor nem zavarhatják urukat.
Ment a fák között, amerre a lélek vitte. Végül egy kis tisztáshoz ért, ahol megnyugodott. Leült a fák közé és várt. Ekkor a tisztás túlsó végén megjelent egy szarvasbika. Valódi volt-e, vagy jelenés, azt nem tudta, de a szél mindenesetre felőle fújt, így nem kaphatott szagot. Akkor a bika hatalmasan elbődült, pedig még nem volt itt az üzekedés ideje. Körbetáncolta a tisztást, majd keleten és nyugaton egyaránt feltúrta a földet. Csapta-vágta a földet, árkot vájt és dombot körített mindkét végen. Aztán megállt középen, szilárdan, hatalmasan és mozdulatlanul, csak az orrából párállt a lélegzet.
A fejedelem önmagába révült. Látta országát napkelettől napnyugatig. Látta a veszedelmet, amely kelet és nyugat felől egyaránt közeleg. Megértette, hogy erőssé kell tennie a végeket, sánccal körülvenni, árokkal védeni, s látta testéből fakadt nemzetségét középen állni büszkén és erősen. Mire magához tért, a szarvas nem volt sehol, csak a tisztás fürdött az alkonyi fényben különös csillogással.
Másnap már az egész tábor munkában volt. A szarvas tisztása körül nyíllövésnyi távolságra mindenfelől kivágták a fákat. Mások a földet hordták, dombot képeztek, ahol a sámán bemutathatja az áldozatot. Mindannyian tudták, hogy a fejedelem megkapta, amire várt. Vidáman dolgoztak, s napra rá már készen állt a kerek domb, ahol Ügyek bemutathatta az áldozatot. Nem volt már baj, hogy nincs hegy, domb is alig, nem volt baj a silány patak, a gyenge jószág. A hely jelentősége Árpádban állott fenn, s abban, amit itt kapott.
Már rég elmentek a vitézek, már az Árpád-ház sem volt sehol, amikor azt még mindig tudták az urak: védeni az országot kétfelől kell, mert áll még valahol egy kis kerek domb, ahol mindezt megmutatta Árpádnak a csudálatos szarvas.
