Sípos (S) Gyula: Amikor Noé elsírta magát
Nem akkor történt, amikor Isten megszólította, hogy építsen bárkát, hogy megmenekülhessen a vízözön idején. Akkor megrettent az ítélettől, de a feladat nagyságától is. Háromszáz könyök hosszú, ötven könyök széles, harminc könyök magas, három szintes hajót építeni embert próbáló feladat lenne bárkinek - s mi állt az ő rendelkezésére? A felesége, három fia, azok feleségei, meg az alkalmi segítők, már ameddig el tudta viselni, hogy a háta mögött kinevették, miközben látszólag érdeklődve kérdezgették: aztán miért is épül itt, a puszta közepén ez a nagy hajó?
Noé nem sírta el magát akkor sem, amikor elkészült a bárka, és Isten azt mondta, vonuljon be a családjával együtt, és zárja magukra az ajtót. Addigra lélekben már mindentől és mindenkitől eltávolodott. Az első nap után ugyan szorongani kezdett, mert még hat napig kellett várnia, mire eleredt az eső, a bárka teteje alatt egy könyöknyire pedig ott húzódott az ablaksor, s azon keresztül behallatszott az emberek részeg gajdolása, csúfolódása: Noé, hol vagy? Gyere ki? Mit csinálsz ott benn az állatokkal? Engedj be, hadd mulassunk mi is egy kicsit!
Amikor megnyíltak az egek és feltörtek a föld mélyének vizei, Noé megnyugodott. Negyven nap esett, s a víz elemelte a bárkát a földről, a hajó pedig kiállta a viharokat és egyben maradt utána a százötven napos útjuk alatt is. Noét és családját lefoglalta az állatok gondozása, és Isten imádása, aki őket kimentette az átok alól. Ha szomorkodtak is egykori életük, társaik elvesztése miatt, többet foglalkoztak azzal, mi vár rájuk az új életben, ha kiszállhatnak majd a hajóból.
Nem sírt Noé akkor sem, amikor végre kinyithatták a bárka ajtaját, pedig lett volna oka rá, mert a föld kietlen és puszta volt. Hamarosan azonban fű sarjadt a földön, s a termékeny iszap is gyorsan meghálálta a munkát: újra kezdődött a vetés és az aratás, élet és halál körforgása. Az állatok szaporodtak, a húsuk pedig ehetőnek bizonyult. Noé szőlőt ültetett, s amikor az termést érlelt, italt készített belőle, hogy így hozza vissza múlt életének vigasságát.
Részegen aludt el Noé, meztelenül talált rá Kám, Noé középső fia, és hÍrül vitte ezt testvéreinek, Szemnek és Jáfetnek. Ilyen volt Kám, aki sem első fiú nem lehetett, hogy szülei osztatlan szeretetét élvezhesse, sem utolsó, hogy ezért kaphasson dédelgetést. Középen ragadt örök lázadónak, csúfolódónak és bárminek, amivel figyelmet és szeretetet csikarhatott ki magának. Szem és Jáfet azonban nem nevetett Kámmal, hanem vállukra köpenyt terÍtve és ezzel is elfedve szemüket, háttal előre mentek apjukhoz, így takarva be annak szemérmét.
Felébredt Noé részegségéből, s megtudta, a vádolóktól, hogyan vitte hírét Kám. Szégyenében éktelen haragra gerjedt, s rettentő átokkal átkozta meg kisebbik fiát, hogy legyen utolsó szolgája testvéreinek, s utódai annak utódainak.
Megnyugodott aztán Noé, leült a szőlő alá, s akkor, bizony, csak akkor sírta el magát. Ekkor döbbent rá arra, hogy mit tett: átkával újra beengedte a világba a viszály szellemét, haragjával a haragot, bűnével a bűnt. Sírt Noé, siratta Kámot, Szemet és Jáfetet, siratta Isten tervét, amit megrontott részegségével és siratta saját gőgjét is, amiért azt gondolta, hogy különb a többinél, azért menekülhetett meg...
Háromszázötven évig élt még Noé a vízözön után, s csak akkor halt meg, kilencszázötven évesen. Akik látták őt, azt mondják, arcán két hosszú barázda volt a szemeitől az álláig, amit könnyei vájtak húsába az idők folyamán.
