Napközis mesék: A sárkányok története
P. Kamilla által javasolt szereplők: Kékfúria, Fényfúria, Éjfúria
Sípos (S) Gyula: A sárkányok története
Így mesélik: amikor a világ még fiatal volt, a levegő tiszta, a fák zöldelltek, a tenger tele volt fickándozó halakkal, a végtelen égen pedig bárányfelhők vándoroltak, ahogy a szél hajtotta őket. Már amelyiket tudta! Mert a felhők egy csoportja láthatóan a saját útját járta, ment, amerre kedve tartotta. De nem is a felhők mentek! Ha jobban megfigyelte valaki, észre vehette, hogy a bárányfelhők egy óriási sárkányalakot rajzolnak körül az égen. Kékfúria lebegett ott, hatalmas szárnyait széttárva, tüzes szemeivel szemlélve az alatta elterülő tájat.
Akkor még Kékfúria volt az egyetlen sárkány a világon. Fentről gyönyörködött a tájban, az antilopok kergetőzésében, a madarak csiripelésében, medvebocsok birkózásában. Egyszer azonban megsajdult a szíve: ő is társat akart volna magának. Hiába kerülte azonban körül a földet egyszer, kétszer, magához hasonlót nem talált. Akkor elhatározta, hogy gyermekeket alkot magának. Fogta a napsugarak fényességét, a felhők fehérségét, kis sárkányalakot gyúrt belőlük és villámával felélesztette. Fényfúriának nevezte el, mert fényből alkotta, szeme pedig az ég kékjét tükrözte. Aztán vette az éj sötétségét és a szél sebességét, abból is sárkányalakot gyúrt és villámával felélesztette, majd Éjfúriának nevezte el. Fekete lett a kis sárkány, mint az éjszaka, csak a szeme zöldellt, mint a fű zöldje.
A két kis sárkány boldogan játszott égen és földön, szárnyukat próbálgatták, kergetőztek, viháncoltak, ahogy a gyerekek szoktak. Kékfúria örömmel nézte, segítette őket, míg csak tehette. Eljött azonban az idő, amikor újra körbe kellett repülnie a földet, hogy megnézze, minden rendben van-e a világban. Mielőtt elindult, lelkére kötötte Éjfúriának és Fényfúriának, hogy szépen játsszanak, senkivel ne kötözködjenek és ne keveredjenek semmilyen slamasztikába.
A két kis sárkány egy ideig be is tartotta a szülői tanácsokat. Ahogy azonban telt az idő, egyre jobban megfeledkeztek róla. Végül, amikor elunták magukat, elhatározták, hogy teremtősdit fognak játszani. Mindenféle alakokat gyúrtak földből, sárból, levélből, ágból, aztán kis villámaikkal életre keltették őket. Tetszett nekik az így létrehozott sokféle állat! Volt közöttük kicsi, kisebb, mint a körmöm, de óriási, háznagyságú is, a két sárkány meg köztük ugrált és játszott. Mamutok agyarán hintáztak, óriás dínók nyakán csúszkáltak, verseny repültek a velociraptorral, hergelték a tirannoszaurusz rexet, meghúzgálták a kardfogú tigris farkát – tetszett nekik, amit alkottak. Csak akkor ijedtek meg, amikor hazaérkezett Kékfúria, és meglátták az arcán a haragot és rémületet.
-Mit tettetek, gyerekek, mit tettetek?
-Egyedül voltunk, unatkoztunk – de nézd meg, milyen érdekes állatokat alkottunk!
-Jaj, haszontalan kölykei, hát mit tudtok ti erről? – kiáltotta Fényfúria. – Hiszen a természetben minden szép rendben van összerakva! A növények hasznosítják a fényt és a vizet. Belőlük táplálkoznak a növényevők, őket megeszik a ragadozók, a maradékot a dögevők, s végül minden visszakerül az áldott földbe, hogy újra táplálja a növényeket. De amiket ti gyurmáztatok, azok hogyan illeszkednek bele ebbe a rendbe?
Mit volt mit tenni, hiszen vissza már nem lehetett csinálni a dolgokat, a három fúria megpróbált helyet találni minden új állatnak. A felnövő Fényfúria és Éjfúria fő feladata aztán az lett, hogy valahogy pásztorolja, segítse ezt a furcsa seregletet. Próbálkoztak, iparkodtak, de igazán megnyugtatóan sohasem sikerült rendezni a dolgot. Az óriás dínók újra meg újra lecsupaszították a földet maguk körül...
Közben a fúriáknak is gyerekeik születtek, azokat is nevelni kellett, majd az unokákat, dédunokákat és ükunokákat, ükunokatéstvéreikkel, egy egész változatos sárkánysereglettel együtt.
Eljárt az idő, a megöregedett sárkányok, Fényfúria és Éjfúria a halálukat érezték közeledni. Még egyszer, utoljára összekapaszkodtak, aztán nyílként repültek fel az égbe, egyenesen Kékfúria felé. Mire azonban odaértek, utolsót dobbant a szívük, anyjuk ölelő karjába már holtan estek bele. A nagy sárkány sírni kezdett, könnyei záporként ömlöttek a földre. A felhők, amelyek körülrajzolták alakját, földre ontották vízterhüket. Özönvíz lett a földön, mindent elborított a nagy sárkány könnye. Csak néhány ükunoka, repülő sárkányfajta tudott megmenekülni, akik egy hegy csúcsán keresztül lejutottak a titkos földre, s ott élnek máig is. A többiek húsa és csontja a földet táplálja, onnan ássák ki őket néha a régészek, s örülnek, hogy megint találtak egy dínó csontvázat. De ha felnéztek az égre, a felhők néha még kirajzolják a nagy sárkány szárnyának egy-egy részét, vagy szemét, száját, hatalmas karmát. Mert a felhők még emlékeznek…
