Dömdödöm úr összepakol
Körülnézett a szobában. A bútorok a helyükön maradnak, azokkal együtt adta el a lakást. Szerencsére, így nem neki kell lomtalanítania. Ugyan hová vitethetné máshová a kitérdelt fotelt, teste súlyától elformátlanodott régi, rugós ágyat, kisasztalt?
Hátralévő életének ruhái dobozokban - holnap jönnek értük az öregotthonból, nagyon megértőek voltak, elhozzák neki -, a többit itt hagyta az új tulajdonosra, majd az kidobja, ha akarja, addig elfér a szekrényben.
A bőröndjében volt még némi hely, körülnézett, mit vihetne még magával. Talán a polcról a lázárervineket? Végig simított kezével a poros borítókon – milyen régen nem vette kezébe őket? Nem volt rá szüksége, fejből tudta, kívülről szinte az egészet, hiszen az ő múltja van azokba beleírva. Ha a tegnapot el is felejti, a közös múltukra, amúgy öregemberes módon, nagyon is jól emlékszik…
Két kötet közé van becsusszantva a kép. Tudta jól, hogy ott van, ő tette oda, de már rég nem vette elő -, minek bolygatni? Most mégis megtette. Középen Mikkamakka, ahogy átöleli őt – igen, engem, milyen szégyenlősen mosolygok, sohse mertem igazán elhinni, hogy a barátom, hogy engem szeret a legjobban -, balról Aromó, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl, szélen Nagy Zoárd, fenyőfaként feszesre húzva magát, jobbról az őszülő sörényű Bruckner Szigfrid, és Ló Szerafin, előttük pedig ott ül, idétlenül vigyorogva Vacskamati és a behemót Szörnyeteg Lajos.
Maminti hol lehet vajon? Rajta van a képen, csak kikopott az elszürkült felvételről? Dömdödöm úr erőltette az agyát: vajon ott volt Maminti a fényképezéskor? Lehet, hogy ő készítette a felvételt? Nem emlékezett. Talán mégis… az öregség megcsalja az embert…
Megfordította a képet, hogy újra elolvassa Mikkamakka egysorosát:
„Legjobb barátomnak, Dömdödömnekl!”
„Dömdödöm” – sóhajtott fel Dömdödöm úr, de már ez a sóhaj se volt a régi. Még néhány éve is, ha kezébe vette a képet, úgy elérzékenyült, hogy le kellett ülnie és kicsit hintáztania magát a fotelben... mostanra valahogy az érzelmek is elszürkültek benne.
„Milyen különbözőek vagyunk” – gondolta. Régebben, amikor még, öregesen ugyan, de össze-összejártak a kiskocsmában, Szörnyeteg Lajosra vigyázni kellett, mert a második fröccs után úgy el tudott érzékenyülni, hogy elbőgte magát. Aromó pedig agyon idegesítette őket az „Emlékszel!” kezdetű történeteivel, amiben minden egészen máshogy történt, mint ahogy arra a többiek emlékeztek. Fékezhetetlen agyvelejű? Inkább fékezhetetlenül hazudozó…
Mikkamakka pedig?
Mikkamakka nem jött el a kocsmába Nem is jöhetett, eltávozott közülük. Ott, a pecsétes asztalok és olcsó borok társaságában ő is ott ülhetett volna, ha… De Mikkamakka nélkül abban sem tudtak megegyezni, hogy…
Semmiben sem tudtak megegyezni. Mikkamakka nélkül a négyszögletű kerek erdő négy szögletté és guruló nyolcasokká esett szét, Mikkamakka nélkül még Mikkamakkát sem tudták felidézni.
Ő tudta, milyen volt Mikkamakka, hogyne tudta volna, hiszen ő volt a legjobb barátja. El is mondta nekik, hogyne mondta volna! De nem figyeltek rá. Ahogy egykor,, most se értették.
Dömdödöm.
Igen, pont ilyen volt.
Dömdödm, dömdödöm, dömdö, dömdö, dömdödöm.
Dömdödm úr becsúsztatta zakója zsebébe a képet, de a könyveket otthagyta. Ránézett az órájára – hamarosan itt a taxi, ideje indulnia. Igaz, mehetett volna gyalog és busszal is, de nem akart többet végigsétálni a szokott útvonalain. Ha vége, hát legyen vége!
Kinyitotta az ajtót, illedelmesen mint mindig, hogy ne zavarja a szomszédokat, majd bezárta maga után. A kulcsokat betette egy borítékba, szépen ráírta az új tulajdonos nevét, lesétált a lépcsőn és ahogy előre megbeszélték, bedobta a postaládába, ott majd megtalálják.
Kilépett a szürkületbe.
Az ajtó automatikusan becsukódott utána.
Mintha ott se lett volna.
Szerző: Sípos (S) Gyula
