Lackfi János: Neam mondja
Neam mondja
Egy anya sohasem hagyja el gyerekeit, de még ha egy anya elhagyná is gyerekeit,
Isten akkor sem hagyja el azokat, akik szeretik.
A férfi jön-megy, kétségbeesik, haragra lobban, fejébe vesz valamit, amit Isten se tud kiverni a kemény koponyájából, és összedőlhet felőle a világ.
Azt se tudom, hogy miféle földet tapos a lába, hol izzik a cigarettája, hol kergetőzik a sok őrült gondolata.
Majd küld pénzt, majd visszajön fekete telivér paripán, harckocsi fülkéjében, örökké enyém lesz, lábam elé teríti Kelet és Nyugat minden kincsét, de most mennie kell.
És megy.
Az Isten nem megy sehová, jön velem, sír velem, aggódik velem, hűséges, fedelet ad a fejem fölé vagy legalább sátorponyvát, idegen embereket küld, akik semmivel sem tartoznak nekem,
mégis etetik a gyerekeimet, mintha sajátjaik lennének.
Fekszem a sötétben, hallgatom a kincseim szuszogását, és már nem találgatom, hol járhat az az átkozott férfi, az az áldott férfi, Isten itt szuszog a kicsikben, akikkel harmadik éve élünk a menekülttáborban.
Ha osztanak valamit, nagy a dulakodás, a tülekedés, a többiek letaposnak, hogy előbb jussanak hozzá a mindennapi betevőhöz, de marad mindenkinek, ragadozó lesz az emberből, ha kikezdi az éhség.
Aztán ha jóllaktak, lesz nevetés, a párok összebújnak, a férfiak ostábláznak, valaki furulyálni kezd, valaki dohányt szerzett, elfüstöli.
Ha eső esik, a kölkök kimennek, ugrálnak az áldás alatt, ömlik, ömlik, aztán az a játék, hogy botokkal piszkálják a ponyvamennyezetet, amelyben meggyűlik az esővíz, tekintélyes pocakot ereszt.
Óvatosan kell bökdösni, különben kiszakad, és minden a nyakunkba zuhog.
A ponyva nagy púpja szétoszlik kicsi púpokká, majd megint összeszalad egyetlen tóvá, megunhatatlan játék, a gyerekek visítoznak, és elfelejtenek mindent, ami volt.
Ebben a játékban élnek, én meg irigylem őket érte, nézem a jókedvüket, és egy kicsit megkönnyebbül a lelkem.
Nem tudom, visszatérhetünk-e még egy napon Sinjarba, áll-e még a házunk, miénk-e még, ha áll, ki van ott egyáltalán a régiek közül.
Attól félek, nem ismerek már senkit ott, engem sem ismer meg senki.
Idegen vagyok itt, idegen lettem talán ott is.
A József Attila-díjas költő az Ökumenikus Segélyszervezet felkérésére írta meg költeményét, hogy felhívja a figyelmet a segítségnyújtás szükségességére és lehetőségére. Az „Adjunk egy esélyt a visszatérésre, esélyt a maradásra!” mottójú kezdeményezésbe mindannyian bekapcsolódhatunk – adományozással, anyagi áldozatvállalással segítve az üldöztetést szenvedő iraki rászorulókat.
(Forrás: Ökunenikus Segélyszervezet)
