Totemek összes

Az utolsóval együtt 7 rész, javítva, szerkesztve - tessék parancsolni: Sípos (S) Gyula: Totemek

„Totem: A totem vallásosan tisztelt növény, állat vagy az ezeket ábrázoló tárgy. A totemállataikat a természeti népek a törzsük ősének tekintették, s emiatt azok kultikus tiszteletnek örvendtek…” (wikipédia)
A Bukás utáni világ elbeszélése, a mondák nyelvén:

1. Amikor a totemek népet választottak maguknak

Amikor az Égi Atya elzárta az egek egeit, az ég alatt összegyűltek az itt ragadt szellemek, hogy megtanácskozzák, mit tegyenek ezután. Kiabáltak, fenyegetőztek, az egek egeit akarták megostromolni, de közben tudták, hogy most kudarcot vallanának. Majd később! Addig is berendezkednek a földön és kialakítják azt a tökéletes életformát, aminek odafent is lennie kellene. Majd ők megmutatják! Fognak még őutánuk sóvárogni odafent! Erősek voltak és elszántak. Az egész földet uralmuk alá hajtják, ez nem kétséges. Így aztán elhatározták, hogy népet választanak maguknak az emberizingekből, akik felett uralkodhatnak, akiket vezethetnek, akik szolgálnak nekik és akikkel a többi szellemnek is megmutathatják, hogy ők a legjobbak. Így letteka bukottak az emberek szellemi vezetőivé, népek totemeivé és isteneivé.
A Farkas erős volt és bátor, rögtön lefoglalta magának a sztyeppe vad népét, amely nagy távolságokat tudott bejárni és vadul küzdött minden talpalatnyi helyért. Máig a Farkas népének nevezik magukat, ellenségeik pedig ezért csúfolják őket kutyafejűeknek. Időről időre előtörnek vackaikból, hogy a Farkas erejével meghódítsák a világot.
A Vidra inkább víz közelébe kívánkozott, így kiválasztotta magának az ugorokat és a folyóközökben élő vízi népeket. Megtanította őket csónakot faragni, halászni és százféle módon halból ételt készíteni, így táplálva és erősítve őket.
A Medve az erdők ura akart lenni, ezért a ruszokat gyűjtötte maga köré, azok pedig olyanok lettek, mint ő: magasak, erősek és szőrösek.
A Róka is a sztyeppei népeket akarta volna, de a Farkassal nem vetélkedhetett. Azonban ravasz volt, így hízelgéssel, csellel magához csalta a sztyeppe kapujába a Farkas népének egy törzsét, azt ígérve nekik, hogy így mindennek lefölözhetik a hasznát. Így lettek a Rókáé a besenyők.
A Turul későn ért az osztozkodásra, mert az Eget ostromolta, hátha valahogy áttörhet az egek egeihez. Végül szárnyaszegetten hullott vissza, s akkor szembesült vele, hogy a többi Totem már az összes népet lefoglalta. Mit tehetett, mit nem, körözni kezdett az emberek fölött, s vágyódó énekével hívogatni kezdte őket. Tetszett a népeknek a Turul dala, s akiknek volt bátorságuk, erejük, hogy kiszakadjanak törzsükből és totemükből, el is jöttek hozzá. Keletről vágtattak a farkas hun népének lovasai, északról hajón jöttek az ugorok, nyugatról pedig a rusz erdei emberek. Még délről is érkeztek hozzá a sas és a delfin népéből és mindenfelől, ahol csak hallották hívó szavát. Amikor aztán összegyűlt a nép, Turul fészket készített magának a nagy medencében, és oda vezette őket. Azóta is ott él a Turul népe. Erősek, mint a medve, harcosak, mint a farkas és úgy tudnak halászni, vadászni, mint a vidra.
A Sárkány nem választott magának népet, mert nem volt rá szüksége. Ő a leghatalmasabb totem, minden állat vezére. Őt mindenki féli, neki mindenki engedelmeskedik, hozzá képest mindenki csak por és hamu. A Sárkány ezt akarja. Ő ennek a világnak az ura.

2. A tetejetlen világfa ültetése

A Sárkány soha nem törődött bele, hogy az Égi Atya elzárta tőle az Eget. Addig gondolkodott, addig tanakodott, dühösködött, szervezkedett, farigcsált, míg kigondolt egy jó tervet. Összehívta a totemeket, hogy elmondja nekik, hogyan fogják visszahódítani az egek egeit.
-Tudjátok – kezdte -, hogy egykor itt állt közöttünk az Életfa, amely összekötötte az eget és a földet. Lombja alatt hűsöltünk, terméséből ettünk. Most azonban elzárták előlünk, tüzes pallossal óvják tőlünk, s nem férhetünk hozzá. De nem lesz ez így örökre! Én ugyanis – aki a legbölcsebb és leghatalmasabb vagyok köztetek -, kitaláltam egy hatalmas tervet, amivel újra miénk lehet minden!
A totemek izgatottan mocorogtak a helyükön. Hitték is, nem is, amit a Sárkány mondott, de vitatkozni nem mertek vele.
-A tervem a következő – folytatta a nagyúr. – Megkeressük a legjobb helyet, ahol az ég és a föld összeér, és ott elültetjük a tetejetlen világfa magját. Annak gyökere leér a mélységek mélységéig, a világ alapjáig, ágai pedig felérnek az égig, és azon túl, áttörnek az egek egéig! Felnő a fa, áttör az egeken és ezen keresztül mi is visszajutunk oda!
Tetszett a totemeknek a terv - de hová ültessék a tetejetlen világfa magját?
Farkas azt mondta, csakis az ő területére lehet, mert az ő népe erős és harcias, megvédi mindentől a fát. Vidra azonban tiltakozott: nyilvánvaló, hogy Farkas semmit sem ért a fákhoz, hiszen annak víz kell, márpedig a vízben legbővelkedőbb terület az övé, tehát oda kell ültetni a világfa magját.
A vita kezdett teljesen elmérgesedni, az állatok egyre hangosabban kiabáltak, amikor Medve hangosan morrant egyet, rálépett Kígyó farkára, Rókát egy suhintással Turul ölébe röptette, Sasnak pedig bedugta a fejét a szárnya alá, mint egy csirkének, ha azt akarjuk, hogy elcsendesedjen.
-Bolondok vagytok mindannyian! – üvöltötte. – Aztán hogyan akarjátok elültetni a világfa magját? Egyedül nekem vannak ehhez eszközeim!
Erre elhallgatott mindenki, mert igaz, ami igaz, sem íjjal, sem halászhálóval nem lehet gödröt ásni. Meg aztán, Medve területén a föld is jó volt, folyó is akadt bőven, nem volt mibe belekötniük. Így történt, hogy Medve kapta meg a lehetőséget, hogy elültesse a magot. Annak története pedig a következő:
Medve korán reggel kiballagott sztyeppére, egyik hóna alatt egy hatalmas vasekével, másik hóna alatt három pár ökörrel. A hat ökröt befogta a vaseke elé, és egy nap alatt körülszántott egy óriási területet. Estére elfáradt, akkor aztán összetörte az ekét, a vasat külön rakta, a fájából pedig nagy tüzet rakott. Levágott két ökröt, és megsütötte, hogy megegye. Róka, aki egész nap a bokrok mögül nézte Medvét, ekkor előjött és a tűzhöz sétált.
-Igen szép munkát végeztél, bárki láthatja! – hízelgett Medvének. – Jöttem volna én is segíteni, de egész nap el voltam foglalva a bolond embereimmel – hanem most itt vagyok, hogy együtt örüljünk ennek a nagy tisztességnek, hogy nálad lesz a világfa. Kínálj hát meg egy szép sült combbal!
Medve azonban csak rámorgott Rókára:
-Tűnj el innen, te senkiházi, még egy égett csontot se kapsz tőlem!
Nem is adott neki semmit, hiába nézett rá Róka olyan ártatlan, esdeklő szemekkel, mint kismacska a tejescsuporra.
Másnap aztán Medve kirántott egy fenyőfát a földből, legallyazta és kiegyengette ásónyélnek. Az ekevasból ásót hajtogatott, ráillesztette a nyélre, aztán nekiállt a körülszántott területről kiásni a földet. Egy nyomásra embernyi mélyen ment az ásó a talajba, de ha Medve rá is taposott, akkor kétembernyi mélyre. Így dolgozott egész nap, fáradhatatlanul, a kiemelt földet pedig a háta mögé hajította nagy kupacokba. Estére aztán elfáradt és megéhezett. A megmaradt négy ökörből kettőt megint levágott és megsütött, és jó étvággyal enni kezdett.
Róka, aki egész nap a bokrok mögül leselkedett, megint csak előjött, hogy együtt egyen Medvével, de az most se adott neki egy falatot se. Így volt ez harmadnap is. Estére aztán Medve végzett a munkával, készen állt a hatalmas gödör a világfa magjának. Akkor az ásó nyelét összeaprította, megsütötte a maradék két ökröt és befalta az utolsó porcikáig. Az ekevasból fogpiszkálót sodort, aztán kényelmesen elhevert, fogát piszkálva szuszogott, míg álomba nem merült.
Erre várt Róka. Amikor minden elcsendesült, az éj legsötétebb órájában kiszaladt a nagy gödör aljára, s addig szaglászott, addig keresett, míg a víz illatát meg nem érezte a föld alól. Akkor aztán kaparni kezdett, le, egyenesen a vízér felé. Kapart, egyet, ásott kettőt, szusszant hármat, s máris olyan hatalmas vízsugár tört elő a földből, hogy alig tudott elugrani előle.
De nehogy azt higgyétek, hogy ezzel bevégezte bosszúját! Még alig pirkadt, amikor már körbejárta az állatokat, költögette, hívogatta őket:
-Gyertek, a nagy Medve kiásta a világfa magjának gödrét, gyertek, nézzük meg, milyen szép munkát végzett, ünnepeljünk!
Jöttek is az állatok mind! Mire Medve felébredt nehéz álmából, ott állt a Farkas, a Vidra, a Róka, a Sas és a Turul, ott volt a Kígyó, és szárnyaival vihart kavarva megérkezett a Sárkány is.
-Hol van hát a szép ágyás, a fészek a világfa magjának? –kérdezgették?
De bizony az nem volt sehol. A gödörből tó lett, a földkupacokból dombok, a sok víztől már kelt is rajta a fű, ahogy azt mindmáig látjuk is, ha arra járunk.
Tóba pedig nem lehet magot ültetni!
Így vallott Medve szégyent. Sárkány üvöltve tajtékzott, hogy senkire se lehet semmit rábízni, ha ő nem csinálja, akkor semmi sincs meg! Lángjával végigperzselte az állatokat, majd nagy dérrel-dúrral elrepült. Akkor aztán a többiek mind Medvének estek, szidták, mint a bokrot, ő pedig szégyenkezve húzódott félre előlük. Róka azonban látta, hogy a szemöldöke alól Medve gyanúsan méregeti őt, mert sejti, hogy neki köze lehet a dologhoz. Ezért hamar elinalt ő is, kapart egy odút magának, s ott meglapult, míg le nem csillapodtak a kedélyek. Ezért van, hogy a rókák ma is legszívesebben föld alá vájt gödrökben laknak.
A világfa helye pedig sem itt, sem ott nem lett, hanem a Sárkány mérgesen elrepült odáig, ahol a szivárvány hídja földet ér. Ott meglátott egy szigetet, amit két oldalról egy nagy folyó ölelt körül. Odacsapott, s karmával egy gödröt hasított a földbe, bele rejtette a világfa magját, ráhúzta a földet és dühösen továbbszállt. Gondolta, majd később visszajön érte és keres neki egy jó helyet, ahol elültetheti. Hanem mire lecsillapodott és visszatalált a szigethez, a mag már gyökeret eresztett és kihajtott. Egy nap alatt akkorára nőtt, mint egy almafa, két nap alatt, mint egy tölgyfa, harmadnapra pedig már felnyújtózott, mint egy mammutfenyő! Nőtt, csak nőtt, gyökerei leértek a föld mélyéig, koronája felért az égig – hanem az Eget nem tudta áttörni az egek egéig – de ez már egy másik történet.

3.  Hétszűnyű Koponyányi Manyók, a Fenevad

Sárkány a tetejetlen világfa tetején épített magának fészket, onnan irányította birodalmát. Minden totemnek helyet adott a világfa különböző részein, ágai között és odvaiban, hogy szem előtt legyenek és bármikor utasíthassa őket. Azok pedig félve-remegve jöttek hozzá és örültek, ha visszamehettek népeik közé, ahol ők uralkodhattak.
A Sárkány pedig körüljárta a földet jobbról balra és balról jobbra, lentről felfelé és fordítva, amikor csak kedve tartotta. Amikor azonban a fészkén pihent, akkor legtöbbször felfelé hallgatózott, az egek egei felé, hogy kifürkészhesse az Égi Atya titkait. Így szerzett tudomást arról is, hogy az Atyának bajnokai fognak születni a földön az emberizingek között, akik felveszik majd a harcot ellene.
A Sárkányt elöntötte a harag, a félelem és a gyűlölet, mert megértette, hogy birodalmát bármikor megtámadhatják, s ha legyőzik, hatalmát veszítheti. Bajnokra van szüksége – de ki legyen az? A totemek mind gyengébbek nála, s azokat különben is bármikor harcba küldheti bárki ellen. Az erősnek erősre van szüksége! Elhatározta hát, hogy bajnokot szül magának.
A tetejetlen világfa tetején, fészkében, magát mindenkitől féltékenyen elzárva hozott világra egy tojást a nagy Sárkány. Ezt dédelgette, melengette és naphosszat duruzsolt neki, átadva a tojásban rejtőzőnek minden erejét és hatalmát.
Amikor megérett az idő, feltört a tojás és előbújt belőle Hétszűnyű Koponyányi Manyók, a Fenevad. Kinézetre csak akkora volt, mint egy koponyányi méretű kisördög. Sötét arcán hétszűnyű szakáll nőtt, abban hordta a Sárkánytól kapott minden erejét. A szakáll körbefonta egész testét és hét ágra bomolva őrizte a hét erejét, amivel legyőzhetett minden teremtett lelket a világban. Az egyik ág neve kevélység, mert a Sárkány volt a legbüszkébb, legrátartibb lény mindenek között, és ezt átadta fiának is. A másik ág neve fösvénység, mert bár a Sárkányé volt az egész világ, nem osztozott rajta senkivel. A harmadik ág neve a bujaság lett, mert a Sárkány sóvárogva vágyott mindenre, és mindent magáévá tett, amit csak a kezei közé kaparinthatott. A negyedik ág az irigység, mert a Sárkány irigyelt mindenkitől mindent, ami azoké lehetett, az ötödiké torkosság, mert soha nem ismert mértéket semmiben. A hatodik ág a harag, a Sárkány szívében izzó gyűlölet, ami kiárad az egész világra, a hetedik pedig a jóra való restség, mert se a Sárkányban, sem a Fenevadban nem volt egy cseppnyi jóság sem.
A Sárkány Hétszűnyű Koponyányi Manyóknak nevezte fiát, de a totemek egymás között csak Fenevadnak kívták gonoszsága miatt. Beköltözött lakásaikba, megkérdőjelezte tekintélyüket, bosszantotta és vádolta őket… addig-addig, hogy az Állatok végül panaszra mentek a Sárkányhoz. Az egy darabig védte, tutujgatta fiát, de amikor a Fenevad már vele szemben is megengedett magának némi csínyeket, gyorsan határozott. Manyóknak onnantól kezdve a Világfa gyökerei között kellett lakoznia. Megkapta a felügyeleti jogot az alsó világ egésze fölött, de csak a Sárkány engedélyével jöhetett fel a világfa törzsén.
A Fenevad külön feladatot is kapott: meg kellett akadályoznia, hogy az emberek, akik felfedezték a Világfát, feljussanak annak a tetejére és esetleg áttörjenek az egek egéig. Ezért Manyók a szakállát, mint ragadós pókhálót, lépes madárcsapdát szétterítette a földön és a világfa törzsén, azzal fogdosta össze a túl merész embereket. Nem is tudta legyőzni Hétszűnyű Koponyányi Manyókot senki élő emberfia egészen addig… - de ez már egy másik történet.

4. Tigris legyőzése

Tigris erős állat volt, a legerősebbek közé tartozott a totemek között. Népe azonban nem egy elkülönült területen élt, hanem kis csoportokban a többi nemzetség között. Vadak és erősek voltak, így könnyen leuralták a körülöttük élő embereket. Férfiaik magas termetű, szőrös vadászok voltak. Kiugró homlokereszük alól szúrós szemmel figyelték környezetüket. Erős állkapcsuk csapott állban végződött. Asszonyaik termékenyek voltak és gondosan őrizték a házi tűzhelyt.
A többi totem egyre hangosabban zúgolódott Tigris növekvő hatalma miatt. Sárkányhoz nem mertek panaszra menni, mert attól féltek, hogy az, mint a leghatalmasabb Állat, maga is az erő pártjára áll és csak kineveti őket.
Valamit azonban tenniük kellett, mert Tigris hatalmaskodását mind nehezebben viselték. Összegyűltek hát, hogy megvitassák, hogyan állíthatnák meg őt. Farkas, aki maga is harcos volt és nagy népet hódoltatott, egy elsöprő erejű támadást javasolt.
-Lerohanjuk a Tigris hordáit, írmagjuk se marad! – vonította az égnek, de csak halkan, nehogy a Sárkány meghallja.
- Nem jó – morogta Medve -, nem tudod lerohanni őket, hiszen nem egy helyen élnek, hanem mindenfelé. Meg aztán, akik maradnak, talán pont az én erdőimben bujkálnának, márpedig én nem akarom ott látni őket!
Tanakodtak a Totemek, de bármit mondott az egyik, a többinek nem tetszett. Nem is lehetett ez másként, hiszen egymást se szerették, mindenre és mindenkire gyanakodtak. Róka volt az első, aki megunta a hiábavaló tanácskozást, felállt, és így szólt:
-Nem vitatkozom veletek tovább, úgyis hiába. Ti mind gyávák és haszontalanok vagytok, én viszont okos és erős, ravaszabb mindenkinél! Most elmegyek és legyőzöm Tigrist – de jól jegyezzétek meg, ti mind tartoztok nekem ezért!
Az Állatok morogtak, de beleegyeztek Róka követelésébe, mert valójában egyikük se hitte, hogy az le tudná győzni Tigrist.
Róka pedig térült-fordult, levadászott egy szép szarvasbikát, megnyúzta, megsütötte, majd elindult, hogy meglátogassa Tigrist. Az egy nagy sziklaplató tetején üldögélt, onnan nézelődött. Róka felkiáltott neki:
-Tigris koma, de jó, hogy látlak! Nézd, most vadásztam le egy szép szarvasbikát, meg is sütöttem, de nincs kedvem egyedül ebédelni. Meghívhatlak egy kis szarvaspecsenyére?
A Tigris örült az ingyen lakomának, felhívta hát magához a Rókát. Eszegettek, beszélgettek, közben Róka egyre csak dicsérte, ajnározta Tigris szépségét, ügyességét, ahogy csak tudta. Hanem amikor a lakoma végéhez értek, fordított egyet a beszéd fonalán, és ezt mondta:
-Tigris koma, úgy látom, hogy te nagyon jól vezeted a néped, azok el is foglalják megérdemelt vezető helyüket a többi emberszolga között. Hanem azért valami mégis szemet szúrt nekem.
-No, mi lenne az? – kérdezte Tigris megengedően.
-Úgy látom – felelte Róka -, hogy míg a te erős férfiaid kergetik, űzik a vadat, asszonyaitok csak ülnek otthon a tűz körül, fecsegnek, pletykálnak, s nem csinálnak semmit.
A Tigris mordult egyet erre:
- A kölyköket nevelik, azt is kell valakinek.
-Ugyan, ugyan, hát nem az lenne a legjobb, ha a kölykök az egész családdal együtt tanulnák az életet? Ha az asszonyok együtt vadásznának a férfiakkal, ha a gyerekek mennének velük, akkor mind még sokkal erősebbé és ügyesebbé válnának! A barlangban, a tűz mellett a kölykök és a nők csak ellustulnak. Legyél nagylelkű a népeddel, tedd mindenben egyenlővé a nőt és a férfit, meglátod, nem fog tudni nekik ellenállni senki!
Tetszett a Tigrisnek a beszéd, és aszerint is cselekedett. Azon túl a Tigris népében a férfiak és nők együtt vadásztak, űzték a vadat és uralkodtak a többi nép között.
A többi Állat haragosan támadt a Rókára:
-Mit tettél? Azt mondtad, legyőzöd a Tigrist, de az erősebb, mint valaha! A Róka azonban csak mosolygott:
-Várjátok ki a végét!
Hamarosan kiderült, a Rókának van igaza. Tigris népében egyre kevesebb gyerek született, s akik megszülettek, azok is csak kallódtak a felnőttek között. Elveszett a családi tűzhely melege. A játékot és gondoskodást felváltotta a munka és a győzelem hajszolása. Tigris népe megfogyatkozott. A kevés felnövő gyerek közül aki tehette, beházasodott egy másik nép nagynemzetségébe, ahol sokan figyeltek rá és ő is sokakra figyelhetett. Végül olyan kevés csoport maradt, hogy világossá vált, Tigris már sohasem válhat erős és világot lebíró erővé. Igaz, hogy erős ragadozó, de magányos és követők nélküli marad mindörökre.
Róka egy darabig bujkált Tigris elől, nehogy az bosszút álljon rajta. Aztán rájött, hogy Tigris maga sem tudja, hogyan került ilyen helyzetbe, sőt, a Rókát barátjának tartja, akivel megoszthatja gondjait. Így buktatta el a Róka a Tigrist, s nyerte meg közben magának szövetségesül a többi totem ellen.

5. Égi szikra

A Bukás előtt az égi szikra fényesen ragyogott az Égi Atya minden teremtményében. A Bukás után azonban, amikor az egek egei bezárultak, a bukottakban az égi szikra kialudt és elhalványult. Hiába uralták az eget és a földet, ami a legfontosabb volt, ami után a leginkább sóvárogtak, az nem volt többé a birtokukban.
Az emberek lelkében azonban a szikra továbbra is világított, kiben erősebben, kiben halványabban. Ezért a totemek egyik fő törekvése az volt, hogy minél több embert gyűjtsenek maguk köré, minél több égi szikrát birtokolhassanak rajtuk keresztül. Ezek fényében sütkéreztek, ezt szívták magukba, mint élősködő a gazdaállat vérét.
Az emberek vágyódtak az ég felé, lelki szikrájuk az Égi Atya után, de el nem érhették. Megoldás után kutattak, a totemek pedig azt ígérték, hogy segítenek nekik. „A tetejetlen világfa tetejére kell felmásznotok, fellovagolnotok, felrepülnötök – mondták -, mi pedig, akik ott élünk, mutatjuk az utat nektek.”
Sámánok születtek akkor az emberek között. Sötétben születtek, tűzben nevelődtek, viharban aludtak, vízben edződtek, hogy az utat végigjárhassák. A totemek pedig sámán dobot, lélektáltos paripát készítettek nekik, hogy azzal lovagoljanak, repüljenek fel az égbe. Szarvas lekanyarította a hátáról a bőrét és odaajándékozta a dob bőrének. Farkas és Róka egy-egy csontját ajánlotta dobverőnek, Varjú pedig szárnyát és tollait, hogy legyen mivel a szikrát legyezni. Amikor aztán a sámán a tüzet megtáncolva elrévült, táltos paripáján feldobolt, fellovagolt, felrepült, felmászott és felrévült a tetejetlen világfára, ott totemével találkozott, és tőle tanítást, látomást, erőt és vezetést hozott az embereknek.
A totemek bent üldögéltek a tetejetlen világfán lévő kunyhóikban, pipára gyújtottak, sámánjaikat várták és közben féltékenyen lesték, vigyázták egymást. Miközben emberük fülébe suttogták üzeneteiket, megfürödtek fényében, kiszívták erejét, aközben figyelték, kap-e mástól valamit, hogy azt is elorozhassák.
A sztyeppe vad népe könnyen feljutott Farkasig, a ruszok Medvéig, az ugorok is a Vidráig és a besenyők a Rókáig, de onnan feljebb nehezen, mert tőlük tovább a totemjeik se tudták segíteni. Ha azonban erős volt a lélek az emberben, feljebb juthatott, túl a Turulon, túl minden totemen, egészen a Sárkányig, s vele együtt hallgatózhatott az egek egei felé. Bizony, olykor még az is megtörtént, hogy a sámán olyat is meghallott, megértett, amit a Sárkány se, mert az égi szikra a szikrát átvonzotta a tüzes határon is. Ilyenkor az Égi Atya bölcsessége átjárta a sámán lelkét. Hogy aztán meg tudta-e őrizni népének a titkot, vagy a Sárkány megrabolta tőle? Ki tudja azt megmondani?
Nagy küzdelem volt ez minden embernek, aki a táltos lovaglásra vállalkozott, s aminek a végén várta őt a Sárkány. Hanem ha az útnak a vége volt a Sárkány, akkor az eleje nem volt más, csakis a Hétszűnyű Koponyányi Manyók, a Fenevad, amelyik a tetejetlen világfa gyökerei között lakozott. A Sárkány erejével, szakálla szőreivel behálózta a földet és az egész fát, s csak azt figyelte, kit kötözhet meg, kit rángathat magához. Ami pedig a Fenevadé lett, az a Sárkányé is lett, akinek erejét használta, s csak utánuk a másik totemé.
Haragudtak a kisemmizett Állatok, fenekedtek, hogy így megrabolják őket, de Sárkány csak nevetett rajtuk, amikor panaszra mentek hozzá. „Az a tiétek, amit meg tudtok tartani magatoknak”- mondta. – „Vagy talán sajnáljátok tőlem ezeket az emberizingeket?” – És olyan vészjóslóan nézett rájuk, hogy azok rémülten menekültek vissza vackukra.
Valamit mégis tenni kellett. Így aztán hol itt fenekedtek, hol ott gyűltek össze néhányan a totemek közül siránkozni, jajgatózni - a Fenevad ellen tenni azonban együtt sem mertek. Végül Turul, aki az eget és a földet is végigrepülte már, bosszúsan toppantott: „Látom már, hogy se Medve, se Farkas, se a legerősebbek, se a legravaszabbak meg nem mozdulnak a Manyók ellen. De ha senki se, én akkor is! Megoldom, meg én, hogy a Fenevad többé ne rabolhasson meg minket! De azt kikötöm, hogy ha ezt megteszem, ti mind tartoztok nekem, adósaim vagytok!”
Így beszélt Turul, és otthagyta őket, hogy merész tervét megvalósítsa a Fenevad ellen. Elrepült a nagy kerek puszta legsarkáig, ott átbucskázott a fején és gyönyörű fehér táltos kancává változott. Együtt lovagolt a széllel, együtt a legnagyobb ménesekkel, s közben azt nézte, azt kereste, ki a legvitézebb férfiú, akinek gyermekét felnevelhetné magának. A gyermeket, akit úgy hívnak majd: Fehérlófia, aki legyőzte Manyókot.

6. Fehérlófia

Turul fent szitált az égen, az ég alján, lebegve leste, kutatta a pusztát, hogy fiút találjon magának. Nem itt kezdte, de ide kellett menekülnie, bár tudta, hogy vissza kell térnie a földre, ha valóban sikert akar elérni.
Nem bánta meg elhamarkodott ígéretét, amit a többi totemnek tett, de maga sem gondolta volna, hogy ennyi nehézséggel kell megküzdenie. Pedig minden jól kezdődött. Átbucskázott a fején és fehér ló képében nyargalt a pusztán, egyik ménestől a másikig, nagyobb tábortól a kisebbig. Élvezte a föld remegését patái alatt, azt, ahogy a szél borzolta sörényét, és főleg azt, ahogy minden élő, állat és ember vágyódva fordult utána. Hiszen ez volt a célja!
Bárhol megjelent, a legények rögtön lóra kaptak, hogy utolérjék, s valahogy befogják a csodálatos fehér kancát. Kurjongattak, pányváikkal hadonásztak, ő pedig a legkitartóbbakat közel engedte magához és hagyta, hogy elkapják. Sajnos azonban egyikük sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kevélyek voltak, büszkén gőgösek, inkább hencegők, mint bátrak, vadak és erőszakosak. Az ilyeneket pedig Koponyányi Manyók egy pillanat alatt elkapja hétrőfös szakállával és szolgaságába kényszeríti – ha már nem voltak talán most is az uralma alatt! -, tehát alkalmatlanok voltak a nagy küldetés végrehajtására. Végül aztán a legények már annyian űzték, hajtották, hogy menekülnie kellett előlük. Újra átbucskázott a fején és sólyomként szárnyalt fel az égre. Azóta ott szitál, keres, átrepüli még egyszer a pusztát, hátha…
Szinte véletlenül vette észre a végtelen puszta legkisebb sarkában rejtőző kopott sátrat a körülötte legelésző néhány gyenge lóval. A sátor előtt egy vézna kisfiú üldögélt és édesgyökeret rágcsált. Turul látta a sorsukat: a fiú anyja tavaly halt meg, apja bent haldoklik a sátorban ugyanattól a kórságtól – itt talán ő is megpihenhet, ez a gyerek soká nem üldözheti. Mögéjük került, átbucskázott a fején és fehér lóként kilépdelt a fiú elé.
A fiú nézte, nézte a csodálatos állatot, majd az utolsó édesgyökerét szelíden odakínálta neki. Fehérlót meglepte a váratlan ajándék. Nem számított rá, hogy egy éhes gyerek megosztja vele az utolsó falatját – talán belőle kellene vitézt faragni a Fenevad ellen?
Ekkor halk hang hallatszott ki a sátorból: - Csinos, édes fiam, gyere be! - A fiú abban a pillanatban felkelt és bement haldokló apjához, Fehérló pedig kintről hallgatta őket.
-Csinos, édes fiam, Csinosomdrága, mert drágább voltál nekünk a Napnál, drágább a Holdnál, drágább még az életnél is. Én most elmegyek édesanyád után, hallom már hívó szavát. Te azonban nem jöhetsz utánunk. Itt maradsz ezzel a kevéssel, ami mostantól a tiéd. De ha kevés is, mégiscsak a tiéd a ló és a szerszám, a sátor és fegyver. Őrizzed, legeltesd, az Égi Atya pedig bizton veled lesz…
Nem telt sok idő, hogy a fiú újra kijöjjön a szabad ég alá. Száját összeszorította, de a szeméből potyogtak a könnyek. Átölelte a fehér ló nyakát, úgy suttogta a fülébe: Ellovagolt, anyámmal együtt száguldanak már az égi csillagösvényen, Turul viszi fel őket az égbe…
Fehérló horkantott egyet, fejét hozzá dörzsölte a fiúhoz, meleg leheletével vigasztalta. Mellette állt akkor is, amikor az sírt ásott az apjának, eltemette és elsiratta. Akkor aztán a hátára vette, úgy vándoroltak együtt tovább, ki a világból, a végén is túl, messze a nagy táboroktól, míg a fiú meg nem erősödött annyira, hogy elbírjon a lótolvajokkal és táltos fehér lova elkívánóival. Fehérló türelmes volt vele, ő pedig rajta lovagolva napról napra erősödött, ahogy átjárta a Turul ereje és hatalma. Átlovagoltak tűzön és vízen, viharon és szélvészen, edződtek éhségben és szomjúságban, erősödtek mindenféle fáradalmakban. Szép legény lett a fiúból, méltó a nevére – Csinos -, de még szebb lett a lelke, amely béketűrést, önfegyelmet tanult, a napi munka pontos elvégzését, megértést és irgalmat a puszta minden élőlénye iránt. Vitéz lett, ahogy egykor anyja álmaiban látta: Csinosomdrága.
Turul magának nevelte őt, s maga után így nevezte: Fehérlófia. Amikor aztán eljött az ideje, visszavezette a fiút az emberek közé, hogy az köztük élve kipróbálhassa erejét, tehetségét, mielőtt lemegy az alvilágba, hogy megküzdjön Hétszünyü Koponyányi Manyókkal, a Fenevaddal.

7. Koponyányi Manyók legyőzése

A tetejetlen világfa ágai immár szüntelenül remegtek a totemek haragja miatt. A Fenevad legjobb embereiket, sámánjaikat és táltosaikat is eltérítette, meggyalázta, rabszolgájává tette. Az ideges és rémült Állatok kínjukban egymást marták, harapták. Turul érezte, hiába is szeretné, nem várhat tovább, neveltjét ki kell engednie a kezéből. Kiállt hát a totemek elé és így szólt hozzájuk:
-Figyeljetek rám, ti, akik az ég hatalmasságai és fejedelemségei vagytok, akik velem együtt osztoztok ennek a világnak minden erején és hatalmán. Feladatot adtatok, és én elvállaltam. Lementem a sárlények, az emberizingek közé, hogy harcost neveljek magunknak a Fenevad ellen. Vállaltam az alantas létet, Fehérlóként kutattam az emberek között és fiat szültem, Fehérlófiát, akit a világ Csinosomdrágaként dicsér. Megtanítottam mindenre és ő kiállta a próbákat. Így most oda vezetem az alvilág bejárata elé, a tetejetlen világfa gyökeréhez és megmutatom neki az utat Hétszűnyű Koponyányi Manyókhoz. De mielőtt megtenném, adjátok rá ti is áldásotokat, osszátok meg vele erőtöket. Medve erejét kérem és Tigris erejét, Vidráét és Farkasét: bölcsességeteket és ravaszságotokat, ismereteteket és tudásotokat. Így felvértezve Csinos nem fog elbukni, ti pedig részei lesztek az ő győzelmének!
Nem örültek a totemek ennek a beszédnek, mert a saját erejéről és hatalmáról lemondani egyik se akart egy röpke pillanatra sem. De mit tehettek volna? Ha győzni akartak, engedniük kellett. Így történt - hogy először és utoljára -, az Állatok összefogtak egy rövid időre egymással és megadták Turulnak, amit kért.
A tetejetlen világfa tövénél nyílik egy sötét barlang. Aki csak a közelébe megy, lelkét eltölti a rettegés, a Fenevad erejének kisugárzása. Ide érkezett fehérlófia…
Csinos megállt a barlang előtt és szívét máris összeszorította a félelem. Lába megrogyott, szeme elhomályosult. Tudta, ha még sokáig itt áll, elfut és soha többé nem tér vissza, ezért utolsó erejével előre ugrott, egyenesen be, a sötét és félelmetes barlangba. Nagy csodálkozására azonban zuhanása végén nem a kemény földre, hanem egy puhán vetett ágyra érkezett. Mellette terített asztal, megrakva minden földi jóval. A sötétségből pedig egy gyönyörűséges lány lépett elő.
-Egyél, igyál, szép legény, pihenjél, te erős az erősek között! Fújd ki magad kissé, hisz hová is sietnél? Nézd, itt van minden, ami szem-szájnak ingere! Terülj-terülj asztalkám, amiről soha sem fogy el az étel. Bármit kívánsz, csak mondd ki, s máris meglesz neked! Ráadásul pedig itt vagyok én is, hogy teljesítsem minden kívánságodat! – mondta a szépséges lány, s odaheveredett Csinos mellé, az ágyra.
A fiú hallgatta a lány csábító szavait, s közben ezt gondolta: A barlang előtt a félelem nem győzött le, most  meg legyőzzön a lustaság és falánkság? Bukjak el a test vágyain, hogy itt kelljen élnem örökre? Nem ezért jöttem…
-Jól beszélsz, szép leány – mondta hangosan -, s bizony igazad is van. Ennék is, innák is, játszhatnék is véled, s talán fogok is, de előbb tovább kell mennem, hogy megtaláljam e hely gazdáját, s megvívjak vele.
-Jaj, csak azt ne! A Fenevadat senki sem győzheti len! – kiáltott a lány. – Vagy inkább előlem menekülsz? – incselkedett a fiúval Csinos azonban már nem is figyelt rá, az ágyról is leugrott, azt asztalt is eltolta maga elől. Csábítója – látva, hogy vesztésre áll -, már gúnyolta, hogy visszatartsa:
– Talán nem is tudnál velem mit kezdeni? Lám csak, ha jobban megnézlek, nem is vagy te olyan nagy vitéz! Láttam én már szebbet is, jobbat is – mondta, s csak hergelte, ostorozta szavaival Fehérlófiát. A fiúban egyszerre nőtt a szégyen, a harag és a bizonyítás vágy. Már majdnem visszafordult, hogy bizonyságát adja erejének, amikor belenézve a lány szemébe meglátta, hogy abból a Fenevad néz vissza rá. Mély lélegzetet vett, lecsillapította magát, nem is válaszolt, csak elfordult a gúnyolódótól, s megindult a barlang mélye felé.
Abban a pillanatban eltűnt a lány, eltűnt az ágy is, asztal sem volt már, csak a csupasz barlang, s annak közepén egy kis emberke, hatalmas, minden felé szétterülő, de csapzott, megszaggatott szakállal.
-Én vagyok az, akit keresel – szólalt meg a kis ember -, a Hétszűnyű Koponyányi Manyók. Nézd, mit tettél! Szakállam, amiben az erőm tartom, megtépdesve, szétborzolva. Harcoltunk és győztél. Jöjj, fogjunk kezet, parolázzunk, s kössünk egyességet. Uralkodj velem, légy az én emberem, és én neked adom a világot!
Gondolkodott a fiú, most mit tegyen. Látta ő, hogy Manyók szakálla ha megtépdesve is, de még beterít mindent. Tudta ő, hogy ha ki is állt néhány próbát a Fenevad ellen, ha legyőzte is a félelmet, haragot, irigységet, bujaságot, lustaságot, azért sok ereje maradt még a Fenevadnak! De mégis: mi lenne, ha megosztoznának ezen az erőn?
Csinosomdrága érezte a hatalomvágy feszítését szívében. Mennyi jót tehetne! Birodalmat hozhatna létre, igazságosat, erőset! Már majdnem igent mondott a Fenevad ajánlatára, amikor eszébe jutottak korai évei. Szelíd édesanyja, türelmes édesapja és az a békés légkör, ami sátrukban uralkodott. Nem volt ott hatalom, uraskodás, nem volt, csak… nem is tudta megfogalmazni, mi is volt az, ami annyira hiányzik azóta is az életéből, de azt érezte, ha a mások feletti hatalmat választja, ezt elveszíti örökre. Mit tegyen most? Itt erővel nem győzhet…. végül így szólt:
-Hihetek-e vajon neked? Hiszen te vagy a Hétszűnyű Koponyányi Manyók, a Rettegett Fenevad! Lám, itt hullámzik a szakállad most is körülöttünk, s most is arra kell figyelnem, nem kapsz-e el vele, hisz tudom, abban van az erőd. Kérlek, bizonyítsd be nekem, hogy megbízhatom benned! Sodord egybe a szakálladat, de úgy, hogy egy szál se maradjon ki belőle, és tekerd a tetejetlen világfa törzse köré! Ha aztán látom, hogy az erőd a fa körül nyugszik, bátran megegyezhetünk egymással. Te maradj a fa ezen oldalán, én pedig átmegyek a túlsó oldalra, hogy lássam, oda se rejtesz egy szőrszálat se!
Ráállt Manyók az alkura, hogyne állt volna rá. Hiszen a szakállát úgy mozgatja, ahogy csak akarja, azt bármikor egy szempillantás alatt újra kitekerheti és Fehérlófia nyaka köré tekerheti! Így aztán összesodorta a szakállát, pörgette, forgatta, a szakáll meg hullámzott, kígyózott, míg végül hétszer körbetekeredett a tetejetlen világfa hatalmas törzsén. Hanem azt nem tudta Manyók, hogy amíg ő a szakállával foglalkozik, Fehérlófia a másik oldalon a fejszéjével a fa törzsén egy mély bevágást hasít, majd teljes erejével szétfeszíti, hogy a hasíték mind szélesebb legyen, Manyók szakállát pedig, mind a hét tekerésnél, szépen behúzza a résbe. Amikor aztán az utolsó szál szakáll szőrszál is bent volt, elengedte a fa törzsét, az  pedig olyan erősen odacsípte az összes fonatot, hogy azt onnan kihúzni lehetetlen lett volna. Akkor aztán odaállt a Fenevad elé, s így szólt:
-Mégsem egyezhetem ki veled, Hétszűnyű Koponyányi Manyók. Nem bízom benned, mert tudom, hogy minden rosszra kész vagy és eddig is becsaptál mindenkit, aki a közeledbe került. Így hát inkább visszamegyek az emberek közé, s téged itt hagylak.
Rettenetes haragra gerjedt a Manyók, indult volna, hogy azonnal elpusztítsa a szemtelen emberizinget - csakhogy mozdulni se tudott a fa mellől! Hiába ordított, toporzékolt, a szakállát nem bírta kiszabadítani a világfa szorításából, hogy Fehérlófia után eredjen. Szégyen ide, szégyen oda, el kellett vágnia minden szőrszálát, ott hagyni minden erejét a fa körül, s a sötétben bujkálva várnia, míg újra kinő a szakálla - az pedig, elhihetitek nekem, eltartott egy darabig!
A sámánok újra feldobolhatták magukat a világfa ágaira, a totemek pedig megkapták azt az imádatot, amit oly régóta hiányoltak. Ezzel együtt újra kitört közöttük a féltékenység és viszály – de hát ez mindig így volt és mindig is így lesz a bukott szellemek között. A Turul sem sokáig röpülhetett az égre. Róka lerántotta, Farkas megtépte, végül épp csak el tudott menekülni Medve szorításából.
Fehérlófia visszatért az emberek közé. Bejárta a világot, híres vitézzé vált, akinek tetteit sokáig mesélték még a tábortüzek között. Végül talált egy szíve szerint való szelíd, kedves lányt, akivel összeházasodott. Nagy nemzetség sarjad belőlük, utódai belakták az erdőt, mezőt, a világot egyik szélétől a másikig – de ez már egy másik történet.

Sípos (S) Gyula, 2018. M.I.N.D.