Totemek 6. - Fehérlófia
Turul fent szitált az égen, az ég alján, lebegve leste, kutatta a pusztát, hogy fiút találjon magának. Nem itt kezdte, de ide kellett menekülnie, bár tudta, hogy vissza kell térnie a földre, ha valóban sikert akar elérni.
Nem bánta meg elhamarkodott ígéretét, amit a többi Állatnak tett, de maga sem gondolta volna, hogy ennyi nehézséggel kell megküzdenie. Pedig minden jól kezdődött. Átbucskázott a fején és fehér ló képében nyargalt a pusztán, egyik ménestől a másikig, nagyobb tábortól a kisebbik. Élvezte a föld remegését patái alatt, azt, ahogy a szél borzolta sörényét, és főleg azt, ahogy minden élő, állat és ember vágyódva fordult utána. Hiszen ez volt a célja!
Bárhol megjelent, a legények rögtön lóra kaptak, hogy utolérjék, s valahogy befogják a csodálatos fehér kancát. Kurjongattak, pányváikkal hadonásztak, ő pedig a legkitartóbbakat közel engedte magához és hagyta, hogy elkapják. Sajnos azonban egyikük sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kevélyek voltak, büszkén gőgösek, inkább hencegők, mint bátrak, vadak és erőszakosak. Az ilyeneket pedig Koponyányi Manyók egy pillanat alatt elkapja hétrőfös szakállával és szolgaságába kényszeríti – ha már nem voltak talán most is az uralma alatt! -, így alkalmatlanok voltak a nagy küldetés végrehajtására. Végül aztán már annyian űzték, hajtották, hogy menekülnie kellett előlük. Átbucskázott a fején és sólyomként szárnyalt fel az égre. Azóta ott szitál, keres, átrepüli még egyszer a pusztát, népét, hátha…
Szinte véletlenül vette észre a végtelen puszta legkisebb sarkában rejtőző kopott sátrat a körülötte legelésző néhány gyenge lóval. A sátor előtt egy vézna kisfiú üldögélt és édesgyökeret rágcsált. Turul látta a sorsukat: a fiú anyja tavaly halt meg, apja bent haldoklik a sátorban ugyanattól a kórságtól – itt talán ő is megpihenhet, ez a gyerek soká nem üldözheti. Mögéjük került, átbucskázott a fején és fehér lóként kilépdelt a fiú elé.
A fiú nézte, nézte a csodálatos állatot, majd az utolsó édesgyökerét szelíden odakínálta neki. Fehérlót meglepte a váratlan ajándék. Nem számított rá, hogy egy éhes gyerek megosztja vele az utolsó falatát – talán belőle megfelelő vitézt faraghatna a Fenevad ellen?
Ekkor halk hang hallatszott ki a sátorból: - Csinos, édes fiam, gyere be! - A fiú abban a pillanatban felkelt és bement haldokló apjához, Fehérló pedig kintről hallgatta őket.
-Csinos, édes fiam, vagy ahogy drága anyád szólított, Csinosomdrága, mert drágább voltál neki a Napnál, drágább a Holdnál, drágább még az életénél is. Én most elmegyek utána, már hallom hívó szavát. Te itt maradsz ezzel a semmivel, ami mostantól a tiéd. De ha semmi is, mégiscsak ló és szerszám, sátor és fegyver. Őrizzed, legeltesd, az Égi Atya pedig bizton veled lesz…
Nem telt sok idő, hogy a fiú újra kijöjjön a szabad ég alá. Száját összeszorította, de a szeméből potyogtak a könnyek. – Ellovagolt -, mondta -, anyámmal együtt száguldanak már az égi csillagösvényen, a Turul viszi fel őket az égbe…
Fehérló horkantott egyet, aztán odabújt a fiúhoz, meleg leheletével vigasztalta. Mellette állt akkor is, amikor az sírt ásott az apjának, eltemette és elsiratta. Akkor aztán a hátára vette, úgy vándoroltak együtt tovább, ki a világból, a végén is túl, messze a nagy táboroktól, míg Csinos meg nem erősödött annyira, hogy elbírjon a lótolvajokkal és táltos fehér lova elkívánóival.
Fehérló türelmes volt a fiúval, az meg rajta lovagolva napról napra erősödött, ahogy átjárta a Turul ereje és hatalma. Átlovagoltak tűzön és vízen, viharon és szélvészen, edződtek éhségben és szomjúságban, erősödtek mindenféle fáradalmakban. Szép legény lett Csinos, de még szebb a lelke, amely béketűrést, önfegyelmet tanult, a napi munka pontos elvégzését, megértést és irgalmat a puszta minden élőlénye iránt. Vitéz lett, ahogy egykor anyja álmaiban látta: Csinosomdrága.
Fehéló magáénak ismerte el őt, így is nevezte: Fehérlófia. Amikor eljött az ideje, visszavezette a fiút az emberek közé, hogy az a próbák által átessen az utolsó felkészítésen is, mielőtt lemegy az alvilágba, hogy megküzdjön Hétszünyü Koponyányi Manyókkal, a Fenevaddal.
Szöveg: Sípos (S) Gyula
