Teremtésvédelem - nagyböjti elmélkedések 5.
Nagyböjt 4. vasárnapja (Jn 3, 14-21) – Úgy szerette
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Isten szeretetből teremtette a világot, és látta hogy mindaz jó, amit alkotott - az emberre pedig azt mondta, hogy nagyon jó… és úgy szerette Isten ezt a világot, benne téged és engem, a cseresznyefámat és a kutyádat, a Balatont és a zsiráfot, a mészkövet és a verőköltő bodobácsot, a szelet és a bárányfelhőt, a zenét és a verset, az éneket és táncot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte…
Felfoghatatlan Isten szeretete, kreativitása, nagylelkűsége és áldozatvállalása!
Mi pedig megértettük, hogy „Krisztus Testének tagjai és a Szentlélek templomai vagyunk” (1Kor 12.) – ezért ugyanaz a szeretet, kreativitás, nagylelkűség és áldozatvállalás munkálkodik bennünk is, mint Krisztusban.
Legalábbis elméletben. Nagyböjti időszakunk pusztai magányában most, hogy megláttuk az előttünk álló feladat nagyságát, azt is felmértük, hogy ehhez a mi erőnk kevés. Szerelmünk kevés. Eszünk, kreativitásunk kevés. Lelkesedésünk is kevés, talán egyre kevesebb. Már az új és újabb feladatok gondolatától is elfáradunk és elcsüggedünk.
És ez a felismerés igaz. Ezért itt az idő, hogy tegyünk még egy lépést hátra, s ezzel paradox módon előre: adjuk át a helyet Jézusnak. Elengedjük a hamis lelkiismeretfurdalásunkat, munka-alkoholizmusunkat, csüggedésünket és erőtlenségünket, már nem akarjuk „holnapra megforgatni az egész világot”…
Ahogy Jézus az egész napi munka után felment imádkozni a hegyre, hogy az Atyával lehessen, táplálkozva szeretetéből és erőt, bölcsességet nyerve a másnapi munkához, úgy kell nekünk is újra visszatérni Istenhez, hogy erőt és bölcsességet kapjunk küldetésünkhöz.
Életünk távlata azonban nem a holnapi nap és horizontja nem a Föld görbülete, hanem Isten végtelensége, a Szeretet határtalansága. Ő pedig velünk együtt azon dolgozik, hogy „egy se vesszen el a kicsinyek közül…”
(kép és szöveg: Sipos Gyula)
