Egy Isten van
Ma ugyanolyan sokistenhivő korban élünk, mint az ókorban, illetve a niceai hitvallás idején, talán annyi különbséggel, hogy míg akkor néven nevezték ezeket az isteneket – Zeusz, Héra, Afrodité -, addig ma név nélkül istenítjük a hatalmat, pénzt, háborút. (Ámbár ez is változóban. Rowling, a Harry Potter könyvek írója az álnéven írt krimisorozata legújabb kötetének ajánlójában istennőinek, „Junónak, Ceresnek és Asztarténak” ajánlja a könyvet.) Ebből a háttérből emelkedik ki a Hitvallás első tagmondata: „Hiszek az egy Istenben…”
Még az 1990-es években írt egyik írásomban (A „Nincs Kapu” megtalálása ) bemutattam, hogy kezdetben szinte minden kultúra hitt egy valamilyen teremtő istenségben, ami azonban hamar átalakul többistenhitté. Az vált természetessé és magától értetődővé, hogy az élet minden területét – földrajzi és lelki értelemben egyaránt -, valamilyen istenség uralma alá tartozónak tartották. (Az általunk legjobban ismert görög-római pantheonban is számos isten van, bár számuk messze elmarad a „háromezer isten országához”, Indiához képest.)
A sokistenhit valóságát és gondolkodásmódját jól mutatja Elizeus próféta története. Amikor tanácsa alapján meggyógyul leprás szíriai Námán, azt mondja a Elizeusnak: „kérlek, engedd meg nekem, szolgádnak, hogy vehessek e földből annyit, amennyit egy öszvérpár elbír, mert nem mutat be többé szolgád egészen elégő áldozatot vagy békeáldozatot más isteneknek, hanem csak az Úrnak.” (2Kir 5,17) Ugyanis úgy gondolták, hogy minden isten kötődik ahhoz a területhez, ami felett uralkodik, tehát ha Námán az Úrnak akar áldozatot bemutatni, akkor a hozzá tartozó Izrael területéről kell földet magával vinnie az oltára elkészítéséhez...
Ilyen háttér mellett válik érthetővé, hogy a zsidó népet miért vádolták sokan ateizmussal, azaz istentelenséggel. Felfoghatatlan és elfogadhatatlan volt számukra egy olyan Isten, amelyik láthatatlan, akiről nem lehet képet alkotni, aki állítólag mindenek felett való, de mégis csak egyetlen helyen, a jeruzsálemi templomban lehet neki áldozatot bemutatni. De még azt sem, hiszen pogány ember csak a templom előteréig, a pogányok udvaráig juthatott! A szentek szentjébe, erre a titokzatos helyre csak a főpap léphetett be, ő is csak évente egyszer. Ez a helyzet az ókori ember vallási igényét –hasonlatosan a mai hitetlen emberhez -, nem tudta kielégíteni. Megértés híján a zsidó nép könnyen vált gyűlölet és gúny tárgyává – elhíresztelve, hogy a templomban egy szamárfejet imádnak -, elzárkózásuk a pogány istenektől pedig igazolta istentelenségüket, ami főbenjáró bűn volt egy olyan világban, ahol minden az istenek kegyétől és jóakaratától függött. (Hasonló sors várt később a „rabszolgaistent” imádó keresztényekre is…)
A keresztény hitvallás első nagy kifejezése – hiszek az egy Istenben -, az Ószövetség Istenét vallja saját Istenének. Ez hihetetlenül fontos volt abban a korban, amikor terjedőben volt az a tévtanítás, hogy az Ószövetség és az Újszövetség Istene nem ugyanaz, és szembe állították a „gyilkos és gonosz Jahvét” Jézus Krisztus szerető és irgalmas Istenével. Ha ez a nézet győzött volna, azzal tagadták volna, hogy Isten irgalmas szeretete a Bukás után is végig kísérte a történelemben az ember sorsát, nevelve és vezetve egészen a megtestesülés sorsfordító pillanatáig. (Természetesen ettől még ez az eretnekség nem tűnt el, hanem mai napig is számos formában újra felbukkan.)
Amikor mi kijelentjük, hogy mi „az egy Istenben” hiszünk, azzal azt is állítjuk, hogy nincs más Isten rajta kívül. Minden más, amit Istennek neveznek, tévedés, hamis isten, babonaság, az emberi lélek valamely részének kivetülése, tárgyiasulása, illetve a gonosz lélek manipulációja, aki nagy örömmel öltözik és költözik bele ezekbe a vallási hiedelmekbe.
Amikor azt mondjuk, hogy számunkra csak egy Isten létezik, akkor ezzel azt a szándékunkat is kifejezzük, hogy minden mást - beleértve a saját gondolatainkat, érzéseinket és vágyainkat, de kultúránkat, szokásainkat, stb. -, csakis ez alá az Isten alá helyezve fogadhatunk el.
Minden, ami Isten, és az Ő tanítása fölé helyeződik bennünk vagy körülöttünk, az bálvány és bálványimádás. Bálvánnyá válhat a tévé, rádió, internet, amiből a pénz, hatalom, siker, háború, gyűlölet és önistenítés hamis isteneinek szirénhangjai szólnak.
A sokistenhit népszerű és az is marad, mert lehetőséget biztosít, hogy összeválogathassuk magunknak a nekünk legjobban tetsző, hozzánk, vágyainkhoz leginkább passzoló pantheont és megalkotva saját bálványisteneinket, bennük magunkat imádhassuk, miközben magunkat a „magunk módján” vallásosnak, sőt lelki, szellemi embernek állíthatjuk be.
A mi hitünk azonban „az egy Istenben” minden ilyen lehetőséget kizár. „A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!” (Mt 7,13-14)
Hiszekegy-sorozat, 3. rész Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
