Szent dolgok és a disznók
A Hegyi beszéd utolsó tanításai közé ékelődik be egy különálló Jézus-mondás, (logion), amit a tanítványok emlékezete megőrzött, Máté apostol pedig beillesztett az ítélkezésről szóló szavak és a kérő imára való buzdítás közé. Furcsának tűnhet itt ez a mondat, de mégsem pusztán átvezetés, hanem egy nagyon lényeges dologra mutat rá.
„Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé, nehogy eltapossák azokat lábukkal, és megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7, 6)
Jézus Krisztus a Hegyi beszédben az Istennek tetsző életről beszél követőinek. Tanításában bemutatja a valódi boldogságot és a hozzá vezető utat. Szétválasztja az igazat a hamistól, a jót a rossztól, megkülönbözteti Isten ügyét az evilági és alvilági dolgoktól. Tanácsait követve mi is szentekké lehetünk. Szentekké állapotszerűen, mert a Szentlélek él bennünk, és szentekké növekedve, ahogy növekszünk az életszentségben. Isteni kegyelem és emberi munka, élet és lélek Istenben: szent emberek szent dolgai és minden, ami az életünkben van és szent a megszentelő kegyelem által.
Ahogy egyre jobban megértjük Isten szándékát és akaratát életünkben, feszíteni kezd a vágy, hogy azt megosszuk társainkkal. Helyes ez a vágy és akarat! Az Atya akarata munkál benne, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, élete legyen és bőségben legyen. Nem mindegy azonban, hogyan mutatjuk meg Isten szeretetét az embereknek, hogyan akarjuk tovább adni mindazt a szépet és jót, amit felismertünk.
Amikor Istentől kérünk, Tőle kapunk is, és amit kapunk, az szent, és Isten számára elkülönített, mint ahogy mi is azok vagyunk. Fennáll azonban a veszély, hogy a kapott kincseket eltékozoljuk, hamis házőrző kutyák és mindent tisztátalanná tevő disznók elé vetjük.
Az egyik veszély az időzítésben rejlik. Talán sokan tapasztaltuk már, hogy olykor azért hiúsulnak meg nagy terveink, mert túl korán, túl sokat beszélünk róluk. Addig-addig mondjuk, hogy végül nem marad erőnk a megvalósításra. „Mondjuk, de nem tesszük.” Ha nem hagyunk elég időt magunknak, ha az Örömhír nem tud elég mélyre gyökereződni bennünk, akkor úgy járhatunk, mint a magvető példabeszédében az útfélre, köves talajra vagy gyomok közé esett mag. Hiába „kel ki” bennünk Isten igéje, az ördög, a csalóka gazdagság, a napi gondok végül kiölik azt.
Vannak aztán olyan belső indítások is, amelyek „a király titka” kell, hogy maradjanak. Csak nekünk szólnak, minket építenek. Isten hozzánk szóló nagyon személyes üzenetei ezek – ha kifecsegjük, azzal egyben el is erőtlenítjük azt. Vannak érzések, mondatok, amelyek a szívünkben nagyon erősnek és világosnak tűnnek, de ha kimondjuk, egyszerre jelentéktelenek és nevetségesek – pedig nem azok! (Hiszen ami a világ szerint semmi, Isten azt magasztalja fel…)
Az is megtörténhet, hogy a belső indításunk a tettekre nagyon helyes – de nem jól mérjük fel, mit és hogyan kellene tennünk. Jót akarunk, de nem jól. Hányan elbuktak már ebben! Nők és férfiak, akik addig sajnálták a másikat, a szegény szerencsétlent, amíg bűnös viszonyba nem keveredtek velük. Nagylelkű adományok, amelyek célt tévesztettek és az ördög munkáját segítették. Prédikációk, amelyek rosszkor és rossz helyen hangzottak el és csak mérgezték a lelkeket. Ne feledjük, hogy a maga módján a világ is segíteni akar és a gonosz lélek is inspirálhat „szociális missziót”. (A túlnépesedés megoldása abortusszal, a világbéke elérése háborúkkal, stb.) Nekünk ezért mindig meg kell vizsgálnunk, anyagi és lelki javainkat hová ajánljuk fel., nehogy disznók elé vessük azokat…
De nem csak az a veszély fenyeget minket, hogy „Isten nagyságos dolgait” eltékozoljuk, hanem az is, hogy tetteinkkel pont az ellenkező hatást érjük el, mint amit hittünk. Azt gondoltuk, hogy az erőszakos embert majd lecsillapíthatjuk adományainkkal – de csak még erőszakosabbá és falánkabbá vált. Abban reménykedtünk, hogy ha elmegyünk a kocsmába a részegessel, majd józanná tesszük – de csak mi lettünk részeggé. Azt hittük, hogy kereszténységünk majd átragad a többiekre, s közben mi koszolódtunk, erőtlenedtünk el. Az ellenség megkísért, megtámad és végül legyőz minket. Evilág fiai semmit sem szeretnek jobban, mint elbukott keresztényekkel példálózni! Támadnak, megtipornak, széttépnek, lejáratva, nevetségessé téve minden munkánkat és igyekezetünket.
Jézus Krisztus ezért a kérő imára való nagy buzdítása előtt még egyszer figyelmeztet minket, mert tudja, hogy amit kérünk az Atyától, azt meg is kapjuk. Jól meg kell tehát gondolnunk, mit kérünk, mire állunk készen, és hogyan akarjuk a kapott kegyelmeket, dolgokat felhasználni!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
