Szenteltessék meg a te neved
Isten szent, tiszta és igaz, nem férhet hozzá semmi, ami tisztátalan, gonosz és így szentségtelen. Az emberek azonban elveszítették a szentség iránti érzéküket, ennek döntő jele, hogy Istent is hiábavaló és gonosz dolgokkal azonosítják. Jézus Krisztus helyre akarja állítani az Isten és az emberek közötti szeretetkapcsolatot és ehhez elengedhetetlen az is, hogy az „Atya arcát” megtisztítsa minden rárakódott hamis képtől és szennytől.
Amikor Jézus azt imádkozza, hogy "szenteltessék meg a te neved" (Mt 6,9), akkor a féltőn óvó Istenszeretet, és a féltőn óvó emberszeretet szól belőle. Féltőn óvó Istenszeretet, hogy az Atya neve legyen elkülönítve minden szennytől, rossztól, hamisságtól. És féltőn óvó emberszeretet, hogy az emberek valóban megismerhessék az Atyát, aki szereti őket.
„Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.” (Jn 17, 25-26)
Jézus az egyetlen, aki ismeri az Atyát, a Fiú tudja csak igazán, mit jelentenek a mózesi kőtábla első parancsolatai. Látja, hogy az emberek milyen könnyedén – és hiábavalóan – veszik Isten nevét az ajkukra. Hallja, ahogy az Atyát azonosítják saját kisszerű vágyaikkal, esküdözéssel rángatják bele megromlott dolgaik közé, tanúul hívják tisztességtelen üzleteikhez, és Istenre hivatkozva utasítják el a szegényt, vonják meg a segítséget még saját szüleiktől is és követnek el hallatlan gonoszságokat.
Jézus Krisztus nyilvános működésének utolsó évében már látja, hogy példabeszédei, tanításai, sőt a képmutatók nyílt megfeddése sem elég, hogy ráébressze az embereket és vallási vezetőiket, micsoda bűnt követnek el Isten megszentségtelenítésével. Ezért az utolsó napokban egy nagyon erőteljes prófétai tettre szánja el magát, amikor ostorral megtisztítja a templomot. Kikergette az árusokat és „azt mondta nekik: Írva van: ‘Az én házamat az imádság házának fogják hívni’, ti pedig rablók barlangjává teszitek azt.” (Mt 21, 13)
Ha pedig a templom rablók barlangja, akkor kinek az imádására áll a templom?
Az emberiség a Bukás óta félreérti Istent. Saját vágyait vetíti ki Rá, bálványistent farag belőle és ami még ennél is rosszabb, időről időre eljut oda, hogy Isten neve alatt a gonosz lelket isteníti meg.
A bálványistenek elleni küzdelem a kezdetektől jelen van a választott nép történelmében. Ezekiel nagyon pontosan fogalmaz: „Tanítsák meg népemet a szent és a nem szent közötti különbségre, valamint a tiszta és a tisztátalan közötti különbségre.” (Ez 44, 23)
A Messiás azt akarja, hogy Ő és tanítványai egész életükkel megdicsőíthessék az Atyát. Jótetteik az eszköz arra, hogy az Atya szentsége világossá legyen az emberek előtt: „Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 5, 16)
Igen, a mi életünk nem önmagunkra irányul, hanem Istenre! Nem önmagunk felé fordulunk, nem mi vagyunk életünk középpontjában, hanem Isten, a mi Atyánk! Jézus Krisztus az, aki megváltó művével mindannyiunk számára megnyitotta a lehetőséget, hogy a mennyei, szent életnek a részesei legyünk! Főpapi imájában így imádkozik: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi.” (Jn 17, 11)
Pál apostol egyértelműen fogalmazza ezt meg a kolosszébelieknek írt levelében: „Titeket is, akik egykor idegenek és ellenséges érzületűek voltatok a gonosz tettek miatt, megbékéltetett most az ő emberi testében a halál által, hogy mint szenteket, szeplőtelenül és feddhetetlenül állítson önmaga elé.” (Kol 1, 21-22) Jézus Krisztus megbékéltetett minket az Atyával, ez ingyen a miénk! Isten szentsége a Szeretet teljessége és mi befogadást nyertünk ebbe a teljességbe, a mennyek országába - ez azonban nem tehet minket felelőtlenné a saját életünkkel kapcsolatban!
Képzeljük el, hogy meghalunk, és megrögzött rossz, bűnös szokásainkkal bejutunk a mennybe, ott pedig szembe találjuk magunkat valamikori szomszédunkkal, akire már a földi életünkben is haragudtunk. „Hát ez meg hogy kerül ide?” – kérdezzük és már mondjuk is róla a rosszat, szívünk minden romlott indulatával… de a mennyek országában nincs veszekedés, nincs vádaskodás (ha lenne, akkor az már nem a menny, hanem a pokol lenne). Ilyen lelkülettel hogyan is élhetnénk Isten boldogító színelátásában? Sehogy.
Isten szent, tiszta és igaz – nem fér hozzá semmi szentségtelen, tisztátalan és igaztalan. Ezért ha meg akarjuk szentelni az Ő nevét, akkor nekünk is szent, tiszta és igaz életre kell törekednünk. (Isteni paradoxon ez: szentek vagyunk a bennünk lakozó Szentlélek által, ugyanakkor mégis bűnösök, erény híján szűkölködők, akiknek napról napra szükségük van a megszentelő kegyelemre, a menyegzős ruhára, az olajra a lámpásban, a törekvésre az életszentségre.)
Jézus a Miatyánkban arra tanít, hogy azt imádkozzuk: „szenteltessék meg a Te neved”. A Hegyi beszéd egészében – és egész életével, tanításával, értünk hozott áldozatával – pedig azt mutatja meg, hogyan kell élnünk ahhoz, hogy ez megvalósuljon.
Az Atya válasza erre a szeretet-áldozatra a Szentlélek elküldése, amelyik Isten életében részesít minket.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
